Kultúránk forrásvidéke…

Ha néhány vadász összetalálkozik, előbb-utóbb szinte mindig szóba kerül egy olyan vadászesemény is, melynek kapcsán az erkölcs, a vadászetika kifejezés is elhangzik. Ez ősidők óta így van. A vadászatot ugyanis – mint „a vad elejtésére irányuló céltudatos emberi tevékenységet” –, mindig és mindenütt egyidejűleg ösztönözte és ugyanakkor korlátozta is az adott közösség. A legősibb szabályok – a holnap, azaz a jövő érdekében –, a vemhes, illetve az utódait vezető anyaállatok védelmét, illetve az elejtett vad lehető legteljesebb hasznosítását követelték meg. Vadász őseink nem öltek, nem ölhettek „kéjből”. Az elejtett vad húsát, bőrét, szőrét, csontját – egyszóval szinte minden összetevőjét felhasználták életfenntartásuk érdekében. A vadászat és a zsákmány hasznosítása érzelmi, lelki, spirituális tartalmakkal telítődött, ami a vad (az állatok) már-már vallásos tisztelete, illetve a terítékkel kapcsolatos szertartások által jutott kifejezésre. Íme, a vadászetika három ősi, ám máig érvényes elvárása! 1. Tiszteld a vadat. 2. Tartsd szem előtt, óvd a jövőt! 3. Ha elejtetted, hasznosítsd!
Az idő múlásával (amit szeretünk fejlődésnek nevezni), természetesen módosultak, bővültek a vadászattal kapcsolatos elvárások, illetve megkötések. Mint ahogy magának a vadászatnak is folyamatosan változott a tartalma, vagy ha úgy tetszik, a küldetése. Életfenntartó tevékenységből társadalmi szinten mára aktív természetvédelemmé lett, mely az egyes ember a (vadász) szempontjából egyrészt a természettel való személyes találkozás élményét ígéri, másrészt megteremti annak a lehetőséget, hogy kilépjünk a hétköznapi (sajnos, többnyire rutinszerű) munka világából, ami egyebek mellett a feltöltődést, az életminőség javulását eredményezheti.
Korunk vadásza: a vadállományok kertésze. Tehát az a feladata, hogy visszametsszen (azaz szabályozza a túlszaporodott állományokat) óvjon, védjen, támogasson (például a vadászati idényekkel, etetéssel, gyógyszerezéssel, vérfrissítéssel, nevelt egyedek kibocsátásával, válogató vadászattal), gyomláljon ( ami mindenekelőtt dúvadazást jelent), és ha beérik a termés, akkor hasznosítsa az értékes „gyümölcsöt” (ami a golyóra érett, egyedek elejtését jelenti).
A vadászat az emberi kultúra elidegeníthetetlen része. Sőt. A kultúra forrásvidékét ott kell keresnünk, ahol „ősember” elődeink sorra-rendre összeültek egy tábortűz körül, hogy megbeszéljék a másnapi vadászat terveit, teendőit. Hogy pontosítsák a célokat, meghatározzák a feladatokat, számba vegyék, illetve biztosítsák az azok teljesítéséhez szükséges ismereteket és eszközöket. .Mert mi a kultúra? A kultúra végső lényegét tekintve nem más, mint az a mód, ahogy az emberek kisebb-nagyobb csoportjai megszervezik az életüket, megoldják problémáikat. Persze, más meghatározások is vannak, melyek ugyancsak helyesek. A kultúra a környezet változásaira, kihívásaira adott kollektív választ. Vagy: Az emberiség által létrehozott szellemi és tárgyi értékek összessége. Ugyanez kissé konkrétabban: a kultúra az egymást követő nemzedékek hosszú sora által felhalmozott tapasztalatok, ismeretek, tudományos eredmények, ember alkotta eszközök és művészeti alkotások, valamint szokások, hagyományok, rítusok és erkölcsi normák egysége és összessége.
A kultúra négy összetevője tehát: 1. a szaktudás (az ismeretek összessége), 2. az eszközrendszer, 3. a művészetek produktumai, illetve 4. a hagyomány- és hiedelem-világ, a vallás és az erkölcs. Mi itt és most csak ez utóbbiról beszélgessünk!
Az erkölcs: elvárási, illetve norma-rendszer. Méghozzá olyan elvárások, normák, szabályok együttese, melyeket egy adott közösség fogalmaz meg, illetve vár el, követel meg. A közösség emberek kisebb-nagyobb csoportja, melyet azonos érdekek, célok, szokások, hagyományok hoznak létre, s amelyet a közös értékrend tart egyben. Sokféle közösség van, melyek egy részébe beleszületik az ember (ilyenek egyebek mellett a nemzeti, etnikai, illetve vallási közösségek), míg más közösségekbe saját akartunkból, illetve érdekeink által vezérelve lépünk be. (Ilyenek, sok egyéb mellett, a munkahelyi, a lakóhelyi és a hobbi közösségek.) A markáns, nagy hagyományú, önként vállalt közösségek közé tartozik a vadásztársaságok sokasága, illetve a közösséget alkotó vadászok összessége is, melyet vadásztársadalomként is szoktunk emlegetni.
A vadászerkölcs, a vadászetikai tehát a vadászok közössége (a „vadásztársadalom”) által kialakított értékrend, illetve elvárási rendszer. Vagy ha úgy tetszik: egy tevékenységi kör, egy szakma erkölcse. Az erkölcs, az etika és a morál szavaink egyébként ugyanazt a tartalmat – eszmények, szokások, hagyományok, tiltások, preferenciák és elvárások egységét –, jelentik. (Az erkölcs magyar, a morál latin, az etika görög eredetű szó.) A vadászetika tehát vadászerkölcs, melynek alapelvei az ősidőkig nyúlnak vissza, s melynek a középpontjában a vad és a vadász viszonya áll.
Mert az erkölcs mindig és mindenütt viszonyokat fejez ki. Azt, hogy miképpen viszonyulok valakihez, valakikhez, valamihez. Ifjúságunk kedvelt olvasmánya volt Daniel Defoe regénye, mely a hajótörött, egy lakatlan szigetre vetődött Robinson Crusoe történetét meséli el. Sok problémája volt, sok nehézséget kellett átélnie és leküzdenie a szerencsétlenül járt ifjúnak, de erkölcsi problémái nem voltak mindaddig, míg a bennszülött Pénteket mellé nem sodorta a sors. Attól kezdve azonban minden tettének erkölcsi súlya volt, már csak azért is, mert lőfegyverei birtokában, világot látott tanultsága okán civilizációs és intellektuális fölényben volt Péntekkel szemben. Az erkölcs sok egyéb összetevője mellett tehát mindenekelőtt önkorlátozást jelent. Azt, hogy lemondok lehetőségeim és képességeim egy részéről, más szóval, hogy megtehetnék valamit, de nem teszem meg…
Az erkölcs, mely tehát viszonyokat szabályoz, annál nagyobb jelentőséggel bír, minél egyenlőtlenebbek ezek a viszonyok. Nem véletlen, hogy az első írásba is foglalt etikai kódex az orvosetikai szabályzat volt, melyet Hippokratészi eskü címen ismerünk, s amely több mint 2500 évvel ezelőtt született. Az orvos és beteg viszonya ugyanis tragikusan egyenlőtlen. És már hosszabb ideje ugyanez vonatkozik a vad és a vadász viszonyára is.
Az etikai viszonyrendszer, természetesen, folyamatos változásban van. Vannak elvárások, melyek erejüket vesztik, sőt esetleg el is elhalnak, miközben újak születnek. Az általános erkölcsi elvárások közül példaként talán elég a szexualitással, a szüzességgel kapcsolatos normák változásaira, gyengülésére utalni. De a vadászat tekintetében is folyamatos a változás. Harminc évvel ezelőtt engedélyezett és éppen ezért erkölcsös is volt gyöngygolyóval őzet lőni. Ma tilos és erkölcstelen.
Ez a példa egyébként a modernkori szabályozás kettősségére hívja fel a figyelmet. A szervezett társadalmakban (állami keretek között) élő emberek minden tevékenységét két elvárási rendszer szabályozza. Az egyik az erkölcs, a másik a törvény. De a törvény és erkölcs azonossága és különbözősége, illetve egymáshoz való viszonya már legyen a következő beszélgetés témája!

Törvény és erkölcs

Nem volt és nem is lesz soha olyan világ, melyben korlátok nélkül mindenki azt teheti, amit akar. Még a bibliai Édenkertben (melyet Paradicsom néven is emlegetünk) sem volt korlátlan az első emberpár, Ádám és Éva cselekvési szabadsága, hisz tilalmas volt számukra az alma leszakítása és elfogyasztása. Ezt égi törvény, az Úr parancsa írta elő. Tilalmakban, törvényekben azóta sincs hiány.
A törvény: elvárási, azaz követelményrendszer, melyet a mindenkori uralkodói (állami) hatalom dolgoz ki és léptet életbe. Ez az elvárási rendszer törvények, rendeletek, szabályok formájában ölt testet, érdekeket szolgál, illetve védelmez, és ennek megfelelően viszonylag gyakran és gyorsan változik. (Gondoljunk csak napjaink rohamtempójú törvényalkotási folyamatára, illetve a gyakori törvénymódosításokra.) A törvények markáns sajátossága, hogy betartásuk felett a mindenkori hatalom erőszakszervezetei őrködnek: aki figyelmen kívül hagyja, megszegi, megsérti a törvényt, viselni kénytelen tettének súlyos következményeit.
Két elvárási rendszer keretezi (korlátozza) tehát az életünket. Az erkölcs és a törvény. Az erkölcsi elvárások „alul” fogalmazódnak meg, a törvények „fent”. Az erkölcsi rendszer nemzedékek hosszú sorának tapasztalatain alapul, a törvényeket az aktuális hatalom (uralkodói elitek, pártok) képviselői hozzák. E két elvárási rendszer azonban nagy felületeken találkozik egymással, fedi egymást, hisz a maradandónak bizonyuló törvényi elvárások mindig erkölcsi alapokon jönnek létre. Gondoljunk csak az élet és a vagyon védelmét szolgáló törvényekre! Ezek a messzi múltban erkölcsi normaként fogalmazódtak meg, hisz már a keresztények isteni „Tízparancsolatában” is szerepeltek. (5. parancsolat: Ne ölj! 7. Ne lopj! 10. Mások tulajdonát ne kívánd!) Tehát a legfontosabb, legáltalánosabb erkölcsi normák
előbb-utóbbi törvényi megerősítést is kapnak, és ez az úgynevezett szakmai erkölcsökre, köztük a vadászetikára nézve is igaz. (Erre csak egy példa: a nagyvad vadászatát már régóta csak megfelelő hatékonyságú fegyverekkel „engedélyezte” az erkölcs, ma már ezt kaliberben és joul-ben kifejezve, illetve pontosítva a törvény is megköveteli.)
Az erkölcs természetesen olyan területeket is lefed, melyeket nem célszerű és talán nem is lehet törvényi erővel szabályozni. Milyen törvény írhatja például elő a nők, az idősek, a betegek megkülönböztetett tiszteletét, ami egyebek mellett például, abban jut kifejezésre, hogy a buszon, vonaton, villamoson átengedjük számukra a helyünket? A törvény tehát csak az erkölcs minimuma. Vagy vadászpéldát mondva: ugye nevetséges lenne, ha egy törvény azt írná elő, hogy nem szabad a terítéken fekvő vadat átlépni, és ezt a tilalmat az állam rendőrökkel ellenőriztetné?
Az erkölcs és a törvény célja, szándéka (jó törvények esetén!) azonos, működésük, hatékonyságuk energiái azonban két különböző helyről sugároznak. Az erkölcs belülről vezérel, a törvény kívülről fenyeget.
Csak az a törvény elfogadott és hatékony, mely az érintettek körének erkölcsi érzékével is összhangban van. Láng Rudolf (1881–1963), aki Kittenberger Kálmán Nimródjának Sólyom írói néven volt munkatársa, máig érvényes módon fogalmazta meg a törvény és erkölcs egymásra hatását, egymáshoz való viszonyát.
„Hiába a legjobb törvény, ha nem támogatja a vadászati etika. Mert a vadászati etika nem egyéb, mint azoknak a megíratlan szabályoknak – azt is mondhatnám: becsületszabályoknak –, összessége, melyek a vadászt kiemelik a hurkolók és lesipuskások nem nemes céhéből, a vadászatot a húsiparból. A vadászati etika – és csakis ez! – teszi lehetővé, hogy a vadászok békességben megférjenek egymással, mert a törvény csak a vadat védi, a vadászt a vadász ellen már nem. A vadászati etika nélkül a legjobb törvény sem ér semmit, mert nincs könnyebb, mint a vadászati törvényt kijátszani, ha annak tiltó szava nincs belesütve lelkiismeretembe.”
A törvényeknek (azaz a „hivatalos” elvárásoknak) sok szintje van, a valódi törvényektől (melyeket az országgyűlés alkot meg) egészen a munkahelyi, intézményi, egyesületi rendtartásokig, szabályokig. A vadászatot érintő törvényi szabályozások legfelsőbb szintje az úgynevezett vadászati törvény (1996. LV. évi törvény a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról) a legalsó (de ez nem pejoratív rangsorolás!) pedig a vadásztársaságok házi szabálya.
A jog és az erkölcs egyaránt normatív szabályozó rendszer. Az erkölcs az ősibb, a jog az erősebb. Mindkettő központi kérdése az egyén és a közösség egymáshoz való viszonya. Amit tilt a jog, azt általában az erkölcs is tiltja. A jogi szabályozás tehát nem azért alakult ki, mert az erkölcs „fedetlenül” hagyott bizonyos területeket, hanem azért, mert az erkölcsi szabályozás adott területen elégtelennek bizonyult. A jog azokat az elvárásokat rögzíti, melyek betartása az állam, a közösség alapvető érdeke, s amelynek betartása tömegméretekben elvárható.
A jog írott szabályok összessége. Tanítható és megtanulható.
Az erkölcs általában íratlan és jellemzően a nevelés útján hagyományozódik nemzedékről-nemzedékre. A jogsértést büntetik, az erkölcstelen embert elmarasztalják. Megszólják, kibeszélik, figyelmeztetik, kiközösítik. De ehhez élő, működő, kohéziós erővel bíró közösség kell. Olyan közösség, melyben a tagok „otthon érzik” magukat, s amelyet éppen ezért óvnak, féltenek. A jó közösség több mint érdek alapú csoportosulás, mert a létező és fontos érdekazonosság mellett az érzelmek és az egymásért érzett felelősség erős szálai szövik át.
Ma nagyon sokan érzik úgy, hogy az erkölcsi normák degradálódtak, az etikánál fontosabb a siker, az eredmény. Nem alaptalan ez az érzés. Ám szerencsére a jobbító szándék is él és erős. A megoldás, a teendő egyértelmű: a közösségeket (a mi esetünkben vadásztársaságokat, klubokat) kell védeni, erősíteni, élő eleven tartalommal feltölteni.

A felelősség táguló körei

A vadászetika, mint markáns és nagy múltú szakmai erkölcs, egy sajátos, meglehetősen zárt közösség elvárási rendszere, mely azonban az adott kor, az adott társadalom, az általános erkölcs által is befolyásolt, illetve meghatározott. És ez azt jelenti, hogy tartalma (érvényességi, illetve felelősségi köre) folyamatosan bővül, változik. A vadászetika felelősségi köre úgy tágul a világ változásaival, a fejlődéssel összefüggésben, ahogy egyre sokasodnak és egyre nagyobb területet fognak át a vízbe dobott kő által keltett vízgyűrűk.
A legbelsőbb kör (és egyben a legősibb felelősségi viszonyrendszer) a vadászt és a vadat ölelte körül. Ember és állat, vadász és vad viszonya ősidők óta szoros és különleges, ami sok egyéb mellett az emberek és állatok közötti reláció spirituális tartalmakkal való feltöltődésében jut(ott) kifejezésre. Az állatok sokszor természetfelettinek tűnő képességeihez fűződő hiedelmek, az állatok isteni tulajdonságokkal való felruházása (az istenek állatok képében való megjelenítése), a totemállatok kultusza, a népmesék csoda-tevő állatai mind-mind ennek a kapcsolatnak a különleges voltát bizonyítják. Nagy és gazdag e kötelék irodalma. Visszatérő olvasmányom Ted Andrews (1952–2009, amerikai író, tanár) Az állatok szimbolikája – Spirituális beszéd ember és állat között című műve. Elég egy gondolatot idézni tőle, hogy megértsük, mi is a lényege a vadászetika ősi alapeszméjének. „Az a mai is bennünk élő késztetés, hogy különféle csodás adottságokat tulajdonítsunk az állatoknak, segít abban, hogy közelebb jussunk a természet lényegéhez. Ebben a tekintetben minden állat egy-egy potenciális átjáró, amelyen át az emberi lélek varázslatos világába lehet jutni. Legtöbben azonban nem ismerik fel, hogy az állatokról való gondolkodásmódjuk az önmagukról való gondolkodásuk tükörképe.”
A képzeletbeli vízgyűrű következő köre a vadász–vadász viszonyt fogja át. A vadászat kollektív tevékenység, még akkor is, ha az utolsó mozzanat (a vad elejtése) esetleg egyedül történik. A vad – immár évszázadok óta, mostanság pedig különösképpen –, a természet és az ember közös „produktuma”. Vadgazdálkodás nélkül (melynek a vadászat szerves része, ámbár végső mozzanata) nincs vadászható mennyiségű és minőségű vad. A terítékre hozott, illő módon birtokba vett vadban tehát sokak munkáját kell látnunk és dicsérnünk. A vadgazda, a szakszemélyzet tisztelete és méltó megbecsülése alapvető erkölcsi kérdés. Mint ahogy a vadásztársakhoz való korrekt, együttműködő viszony is. A vadászat szenvedély alapú tevékenység, mely a nagy energiájú érzelmek, elemi erejű vágyak mellett gyakran indulatokkal is telítődik. Nem idegen az embertől a szerzés, a birtoklás igénye, mint ahogy a többre, jobbra, szebbre, nagyobbra vágyás, sőt a féltékenység, az irigység, az egoizmus sem. Emberi minőségünket nem ezen belső késztetések megléte, avagy hiánya minősíti, hanem az, hogy mennyire vagyunk képesek féken tartani (vagy éppen nemes célok érdekében mozgósítani), azaz intellektuálisan és morálisan kontrollálni és vezérelni ezeket az inspiráló motivációkat. A vadásztársak tisztelete, megbecsülése, saját sikerekhez, élményekhez való joguk elfogadása nélkül lehet valaki eredményes vadász, de boldog sohasem.
A vadászetika már hosszabb ideje (legújabban pedig különös nyomatékkal) a vadászok és nem vadászok kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát is szabályozza. Tehát a praktikus érdekek, kötelezettségek és kényszerek mellett erkölcsi kérdés is annak fel- és elismerése, hogy ami a vadász számára vadászterület, nos, ugyanaz a földdarab valaki másnak erdő, rét, művelés alatt álló mezőgazdasági birtok, horgász- vagy halastó, esetleg kirándulási célpont. A természet (a haza minden négyzetmétere) végső lényegét tekintve közös kincsünk, kollektív életterünk, mely számtalan funkciót tölt be egyidejűleg. A vadászok tábora viszonylag kicsi, ezért is kelt visszatetszést, ha önző megnyilvánulásaikkal, kisajátítási törekvéseikkel találkoznak az emberek. A vadász nem a terület korlátlan hatalmú ura, már csak azért sem, mert vadászok többsége nem a saját területén (birtokán) folytat vadgazdálkodást, avagy éli ki szenvedélyét. A vadvédelem, vadgazdálkodás és vadászat jövője szempontjából az érdekegyeztetés és az együttműködés olyan korkövetelmény, mellyel az igazvadászoknak „belülről vezérelten” kell egyetérteni.
A vadász és a vad, a vadász és vadász, valamint a vadászok és nem vadászok egymáshoz való viszonyát, bonyolult kapcsolatrendszerét szabályozó etikai elvárásokat és elveket egy negyedik viszonyrendszer egészíti ki (s egyben integrálja és harmonizálja is egymással), s ez nem más, mint a természet egészéért érzett felelősség. A természet szeretete evidencia a vadászok számára. Ám ma már több kell a természet szépségének felfedezésénél és élvezeténél, több kell a szép szavaknál, az érzelmek kinyilvánításánál. Az igazvadász aktív természetvédő, és ennek az aktivitásnak ma már messze túl kell mutatnia a vadászható fajok védelmén, szakszerű kezelésén. A természet egy és oszthatatlan, és minden összetevője, „szereplője” fontos. Az élővilágban nincs hierarchia, a vadászok számára oly kedves és fontos vadászható fajok se védhetőek meg a természeti környezet drámai degradálódása esetén, más fajok pusztulása közepette. Ismertem egy jó nevű vadászt, aki fáradhatatlanul gyomlálta a dúvadat, vadászati gyakorlata során messzemenően szem előtt tartotta a válogató vadászat (selejtezés) szakmai elveit, kemény teleken etette a vadat, ám mint sikeres (műanyagtermékeket gyártó) vállalkozó elnézte (vagy talán ösztönözte is), hogy az emberei teherautó számra hordják illegális szemétlerakó helyekre üzeme soha le nem bomló hulladékait. Etikus vadász csak az élet más területein is etikusan, azaz a következményekkel is számoló, a saját, aktuális érdekeinél messzebbre látó ember lehet.
Az etika tehát minden esetben döntést, azaz cselekvést jelent, mely másokhoz (emberekhez, állatokhoz, dolgokhoz és ügyekhez) való viszonyunkat fejezi ki. Minden helyzet döntést igényel, ám minden döntést igénylő helyzet más. Nincs recept: az úgynevezett erkölcsi érzékünk vezérel bennünket, vagy ha úgy tetszik a jobbik (vagy éppen a rosszabbik) énünk, mely a választást igénylő konkrét helyzetekben biztat, bátorít, vagy éppen visszafog. Mégis, a vadászat erkölcsének is vannak általánosnak mondható alapelvei. Én, a vadászetika egyre bővülő felelősségi köreit figyelembe véve, nyolc ilyent fogalmaztam meg.
1. A természetért érzett felelősség elve
2. Az állatok méltóságának elve
3. A hozzáértés és a szaktudás elve
4. Az esélyadás elve
5. Az önmérséklet elve
6. A biztonság elve
7. Az együttműködés elve
8. A hagyományőrzés elve.
Az erkölcsi normák évszázadokon, sőt évezredeken át baráti, közösségi, tábortűz melletti vagy éppen vadászházi beszélgetések során fogalmazódtak meg, illetve hagyományozódtak nemzedékről nemzedékre. Rohanó korunkban egyre ritkábbak az ilyen alkalmak. De ebbe nem nyugodhatunk bele. Ha másképp nem megy, üljünk a képzeletbeli kandallók mellé, gyújtsunk képzeletbeli, vagy éppen virtuális tábortüzeket, mert együttlét nélkül nincs közösség, közösség nélkül pedig nincs erkölcs…

Az igazvadász

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek!” – mondja a torz lelkű király William Shakespeare (1564–1616) III. Richárd című drámájában, és mi megborzongunk e rémséges szavak hallatán. Az ember eredendő célja, hogy hasznos és jó legyen. És ez akkor is igaz, ha sokak élete, pályafutása mást bizonyít, másképp alakul. Gyakran eszembe jut nagyapám, aki ritkán mondott súlyos, elmarasztaló szavakat más emberekről. Ám ha mégis megtette – ez haszontalan ember, mondván –, akkor végzetes volt az ítélete. A „haszontalanság” ugyanis egyet jelent a hasznavehetetlennel, az értéktelennel, sőt a hitvánnyal is. A haszontalan nem teremt, nem ad, csak elvesz.
Bármi is legyen a szakmánk, a hivatásunk, a szenvedélyünk: hasznosak szeretnénk lenni, ami tartalmazza az eredmény, az eredményesség kritériumát, ugyanakkor többet is jelent annál. A hasznos (értékőrző, értékgyarapító, eredményes) vadászembert igazvadásznak nevezzük. Széchenyi Zsigmond (1898–1967) visszatérően használta az igazvadász kifejezést, méghozzá nem egyszerűen jelzős szerkezet formájában, hanem egybeírva (igazvadász), azaz egy új szót alkotva, s ezzel együtt egy új célt, egy új emberi minőséget is kijelölve – írtam Igaz vadász című kötetem (TerraPrint, 2005) azonos című dolgozatában, arra a kérdésre keresve a választ, hogy kire illik ez a minősítés, ki állíthatja ezt magáról? És ami talán a legfontosabb: milyen úton juthatunk el e cím magasáig?
A legnagyobb magyar vadász Ünnepnapok című művében, A vadászerkölcs című fejezet nyitányaként azt írta, hogy „…a nemes vadászszenvedély legszebb cégére, legelőkelőbb ismertető jele: a jóindulat. A vadászerkölcs.” – s ezt a megállapítását biztos kiindulópontnak tekinthetjük az igazvadász mibenléte felett morfondírozva. A kérdésfelvetés egyébként alighanem egyidős a vadászattal. Bársony István (1855–1928) Kékesi László A magyar vadász kézikönyve című munkájához (Athenaeum, 1925) írt előszavában a vadászatot „…a legteljesebb kiforrottságot, sok tudást, még több önuralmat, megbízható erkölcsi érzületet és a vadászati szabályoknak a törvény ösmeretén és követésén kívül is szigorú megtartását követelő” komoly stúdiumnak nevezte.
Eördögh Tibor (1912–2000), agrármérnök, hivatásos vadász, szakíró a Vadászok nyelvén (Mezőgazdasági Kiadó, 1976) című kitűnő munkájában, (melyben a vadászat magyar szókincsét adta közre), így definiálta az igaz vadász fogalmát: „Az olyan természetszerető, feddhetetlen, a vadászat írott törvényeit és íratlan szabályait maradéktalanul betartó vadászt nevezzük így, aki a vadászatot szenvedélyből és sportszerűen űzi. Az igazvadász a német Waidmann megfelelője.”
Az igazvadász fogalmunk (akár külön írjuk, akár egybe) két külön minőséget egyesít. A Magyar szókincstár szerint az igaz melléknév jelentése egyebek mellett valódi, hiteles, romlatlan, eredeti, született, vérbeli. És ehhez bizton hozzátehetjük, hogy mindenekelőtt becsületes ember. Azaz megbízható, tisztességes, erkölcsös, erényes, derék, jóravaló, jellemes, gerinces, tisztakezű. De ki a vadász? Aki vadászik? Akinek puskája van? Aki tagja valamely vadásztársaságnak, vadászati szervezetnek? A válasz egyértelmű: ennél több kell.
Az egykori Erdélyi Vadászújságban olvastam: „Nem kell ugyanis azt hinni, hogy azért, mert valaki puskatulajdonos és vadászni jár, legyen bár kitűnő lövő, már vadász is a szó nemesebb értelmében, Az ilyen legfeljebb sportol.” (1923. febr. 1.)
A puskás ember és a vadász közötti minőségi különbség szembetűnő. Valamennyien találkoztunk már olyan személlyel, aki formailag tökéletesen megfelelt a vadászokkal szembeni elvárásoknak. Volt vadászjegye, puskája, sőt gyakran „trendi” vadászöltözete, közúti cirkálónak beillő terepjárója is. A magabiztosságával se volt baj. Mindenről volt véleménye, és többnyire mindent kritizált. Ha lőkészségről, eredményességről esett szó, az első helyre tette magát. És, látva és hallgatva őt, mégis azt kérdezzük magunkban: hogy került ez az alak ide..?
Nos, ő a puskás ember, a nem-vadász.
Bársony István mondja a Kékessy-féle kézikönyvhöz írt, már idézett előszavában:
„..nagy baja a vadászatnak, hogy boldog-boldogtalan rászabadulhat, olyan is, akinek semmi rátermettsége sincsen, sőt olyan is, aki egyenesen antitalentuma még a lövésbeli jártasságnak is, amivel kész veszedelmévé válhatik nemcsak a vele együtt vadászóknak, hanem a vadászterületen a puskája elé kerülő bárkinek. Míg minden más sportágban feltétlenül kell előkészültség, hogy valaki foglalkozni merjen vele: a vadászat ki van szolgáltatva a legdilettánsabb kezdődnek is, amiben nem a kezdet nehézségei okozzák az igazi bajt, hanem az, hogy aki ma vett a kezébe puskát először életében, az is olyan merészen bánik vele, mintha tizenhárom próbás vadász volna, s ezt a legtermészetesebbnek találja.”
A vadásszá válás folyamat. A vadászjegy kiváltása és az annak előfeltételeként kötelező vadászvizsga letététele csak az első „stációja” egy hosszú, felelősségteljes útnak. Minden méltó és eredményes vadászat ismereteket, tapasztalatokat feltételez, és egyben új ismereteket és tapasztalatokat is eredményez. Már amennyiben nem csupán a vad minden áron való elejtése a cél. A „puskás ember” legfőbb jellemzője a minden más értéket és körülményt semmibe vevő, felülíró eredmény-centrikusság. Korunk (igaz) vadásza élményvadász. És a vadászat akkor is ígér és nyújt is élményeket, ha nem kerül elejthető vad a puskacső elé. De sokan nem így gondolják.
A közelmúltban, miután a városban összefutottunk, beszélgetés közben indulatosan kifakadt egy „jó nevűnek” mondott vadászismerősöm, merthogy hosszú hetek óta nem lőtt semmit, sőt nem is látott, nem is megy ki mostanában a területre, mondta, mert egyszerűen nem érdemes, nem éri meg…
Gyakran eszembe jut ez a találkozás. A vadászat egyet jelentene a vad elejtésével, a sikerrel? Ha nincs teríték, akkor nem is vadásztunk? Sikerorientált korban élünk, amikor mindent a pénz és az idő koordinátarendszerében értékelünk. Egységnyi időre egységnyi eredménynek kell esnie? Ami nem hoz eredményt (bevételt, profitot, húst, trófeát…), az üresjárat, elvesztegetett idő?
Sólyom (Láng Rudolf) is találkozott hasonló nézeteket valló emberekkel. Róluk írt, nekik üzent, amikor azt írta, hogy „…a vérbeli vadászok jó emberek (…) Ez a jóság teszi fogékonnyá a szépség iránt.” (Nimród, 1943. febr. 10.)
Nehéz, sőt talán lehetetlen is sorra venni, pontokba szedni az igazi vadászokkal szembeni elvárásokat. Egy azonban biztos: nemes érzelmek nélkül senki se lehet igazvadász!
A szépség igénylése, kutatása, meglátása és örömteli befogadása teljesítheti csak ki az élményt. És a stílus! Tehát az a mód, ahogy a jelenségekre, a megtörtént eseményekre reagálunk, ahogy a feladatokat megoldjuk. A stílus maga az ember, tartja a mondás. A hangnem, a kifejezésmód, a beszédmodor, a viselkedés, a magatartás minden más összetevője és természetesen a „munkamódszer” (azaz a fegyver- és eszközhasználat kultúrája) együttesen határozza meg emberi és vadászi milyenségünket.
Széchenyi azt mondta: minden vadásznap ünnep. Nos, az ünnepnapokra készülünk, testi és lelki és materiális értelemben is. „Civil-életünk” ünnepeit várva a sütés-főzés, takarítás lázában él a család. A lelkünk előbb öltözik ünneplőbe, mint ahogy elérkezik az a bizonyos piros betűs nap. Így vagyunk a vadászattal is. A vadászatra való felkészülés (tervezgetés, informálódás, szervezés, csomagolás) egy kicsit a karácsonyvárás, az advent hangulatát idézi. A vadászat nem a magaslesre való felkapaszkodás kezdődik, és nem az elsütő-billentyű megérintésével ér véget…

Élmény, esély, önmérséklet

„Ha sok mindentől megfosztott is bennünket ez a mai élet, egyet nem vehetett el tőlünk: a természetet.” Sólyom (Láng Rudolf) a Nimród Vadászlap 1944. július 20-i számában írt, Vadászatról, vadászokról című cikkéből ragadtam ki ezt a mondatot. Mert a vadászat leglényege valóban nem más, mint a természettel való „személyes” találkozás ígérete és lehetősége.
A vadászat küldetése (célja és értelme) jelentős változásokon ment át az emberiség történelme során. Az emberré válás folyamatában nem csupán az eszközkészítést, a „munkaszervezést”, az „étkezési kultúra” módosulását inspirálta sok egyéb mellett, de még a beszéd fejlődését is, hisz az eredményes vadászatok előfeltétele volt az információk és a már megszerzett ismeretek, tapasztalatok átadása, a feladatok egyértelmű meghatározása. Az „ügyes ember”, a „felegyenesedett ember”, majd a „bölcs ember” létrejötte elválaszthatatlan a vadászati tevékenységtől. A vadászat az emberiség történetének túlnyomó részében az életfenntartás alapjául szolgált, és a fejlődés előrevivője volt. Az állatok háziasítása, az állattenyésztés (mely szintén a vadászat „hozadéka”), csökkentette, majd háttérbe is szorította ezt az életfenntartó szerepet, ugyanakkor felerősítette a mindig is létező „társadalmi” funkciókat. A középkor, majd az újkor vadászata a fegyverhasználati jártasság megalapozása és fenntartása, a hatalom demonstrálása, a diplomáciai (és üzleti) célok elérésének segítése, a természetismeret elmélyítése, a kalandvágy kielégítése, valamint a kikapcsolódás és szórakozás terén töltött be fontos szerepet. Ezek a lehetőségek, illetve tartalmak kisebb-nagyobb mértékben napjaink vadászatában is jelen vannak, a vadászok túlnyomó többsége számára azonban ma már egyértelmű a cél, és ez az élményszerzés. A jelen igaz vadásza élményvadász.
Az élmény: érzés, hatás, tapasztalat, maradandó benyomás. Egy történés (vagy akár csak egy pillanat), mely magával ragad és hosszú időre emlékezetes marad. Vannak jó és rossz élmények, de a vadászat éppen azért olyan vonzó a számunkra, mert többnyire kellemes élményeket ígér. Az élmény forrása szinte bármi lehet: táj, természeti jelenség, váratlan, vagy éppen nagyon is remélt történés, illat, hangzás, hangulat, mint ahogy ember alkotta mű és emberi megnyilvánulás, cselekvés is, mert az élmény titka és lényege nem más, mint a rácsodálkozást kiváltó rendkívüliség.
Az élmények jelentős része – és a vadászélmények mindenképpen ilyenek –, aktivitást feltételez, tehát valamilyen formában és értelemben meg kell küzdeni értük. Minél szenvedélyesebb a küzdelem, minél nagyobb a vállalt kockázat és áldozat, annál elemibb erejű az élmény. Valós élményhez, persze, csak az jut, aki „nyitott szemmel” jár, azaz észrevesz, felfedez és befogad. Vagy ha úgy kívánja a szituáció: gesztust tesz.
Az élmény szoros összefüggést mutat az örömmel, sőt annak felső fokával, a boldogsággal is. Ám sem az öröm, sem a boldogság nem jön magától. Az életnek ezeket a kitüntetett időszakait (pillanatait) csak azok élhetik meg, akik nemes szenvedélyek által fűtötten, reális tervek és célok jegyében, áldozatokat hozva, ha kell testi, lelki megpróbáltatásokat is vállalva, sőt esetenként saját pillanatnyi érdekeiket is háttérbe szorítva élik az életüket. A vadászok többségének ilyen az élete.
A vad minden áron való elejtésének szándéka feszültté, zaklatottá, idegessé, sőt az esetek többségében agresszívvé is teszi a vadászt. Ha az eredményesség a legfőbb motiváció, elvész a vadászat öröme. A mennyiség hajszolása, a rekord méretű trófea utáni már-már beteges vágyakozásöldöklő versennyé teszi a vadászatot: a vadásztársakból, barátokból ellenfél, sőt gyakran ellenség lesz. Az esélyadás és önmérséklet nélküli vadászat, ne féljünk kimondani: állatgyilkosság.
Lövés, zsigerelés nélkül is élményt adó lehet egy vadászat.
„A vadászatnak nem lényege az, hogy sikeres legyen.” – mondja José Ortega y Gasset (1883–1955) spanyol filozófus , majd hozzáteszi: „A vadászat minden vonzereje abban rejlik, hogy mindig bizonytalan.” ( Elmélkedés a vadászatról, Európa Könyvkiadó, 2000). A vad tud magára vigyázni, ám az ember egyre modernebb és egyre hatékonyabb eszközei segítségével mégis „villámgyorsan és könnyedén meg tudná semmisíteni az állatfajok legnagyobb részét” szögezi le Ortega, az esélyadás fontosságát hangsúlyozva. De a vadásztársadalom, szerencsére, a sajnálatos módon létező és viszonylag gyakori túlkapásai ellenére sem teszi ezt, hanem „gátat szab határtalan képességeinek, és utánozni kezdi a természetet, vagyis szabad elhatározásából visszahátrál, visszalép a természeti létbe”.
Az esélyadás korunk vadászetikájának alapkövetelménye, mely a gyakorlatban egyrészt az „ultramodern” eszközökről való tudatos lemondás, másrészt az úgynevezett válogató vadászat útján érvényesül. Bizonyos eszközök (például automata és öntöltő fegyverek, éjjellátó céltávcsövek, a vad megtévesztésére alkalmas elektronikus akusztikai eszközök, mesterséges szaganyagok) alkalmazását és bizonyos vadászati módokat (mint például légi járműről, vagy mozgásban lévő motoros szárazföldi és vízi járműről folytatott vadászatot) a törvény is tiltja. De mint arra Sólyom figyelmeztet bennünket „Hiába a legjobb törvény, ha nem támogatja a vadászati etika. (Nimród, 1939)
A válogató vadászat lényege az értékvédelem, az értékőrzés, mindazon ígéretes egyedek tudatos kímélete, melyek léte és kvalitása a jövőt szolgálja. Gyakran hallható cinikus megfogalmazás miszerint „az a lőhető vad, mely az oldalát mutatja”. Nos, nem!
A felelősségét átérző vadász a szakszerű válogatás, a puskacső elé kerülő, de „kegyelembe részesített” reménybeli egyedek megkímélt élete által az adott faj fennmaradásához, értékeinek megőrzéséhez járul hozzá.
Az önmérséklet, az önmegtartóztatás is esélyadás. Aligha kell bizonygatni, hogy az emberek környezetük, közösségük általi megítélése szempontjából milyen nagy jelentőséggel bír, hogy az adott személy (bármilyen cselekvési formáról is legyen szó), tudja-e, érzi-e, hogy hol a határ? Az önmérséklet, a mértéktartás képessége, illetve hiánya a jellem lényegét tárja fel. Különösképpen igaz ez a szenvedély által vezérelt tevékenységek esetében, mint amilyen a vadászat is.
Mindig is voltak, és mindig is lesznek olyan vadászok, akik átlagon felüli eredményességükkel, a nagy tömegben elejtett vad mennyiségével büszkélkednek, ámbár ezekre a „teljesítményekre” mindig is ellenzéssel, fenntartással és elutasítással reagált a néma többség. Vadászkörökben máig visszatetszést keltenek a XIX. századi, ozorai főúri vadászatok döbbenetes terítékadatai. A hajtók tömege viszonylag kicsi, ponyvával körülhatárolt területen zsúfolta össze a vadat, hogy aztán kapukat nyissanak ezen a sajátos karámon, ahol a puskások válogatás nélküli, iszonyú tüzével találták szembe magukat a menekülő állatok. Ez régen történt, ám a közvéleményben hullámokat verő esetek ma is előfordulnak.
Hogy hol, mikor, miből mennyi a sok, nos ezt, természetesen, csak a konkrét helyzet konkrét elemzése alapján lehet eldönteni. Bizonyos erkölcsi alapelvek azonban megkérdőjelezhetetlenek.
1, A vadra (mint élő és érző lényre) sohasem tekinthetünk érzelmek nélkül, tehát nem kezelhetjük egyszerű céltárgyként.
2. A vadászélmények nagysága és értéke nem mutat szoros összefüggést a terítékre hozott vad mennyiségével. A mennyiség öncélú hajszolása elfojtja az érzelmeket.
3. Minél értékesebb, minél ritkábban előforduló egy vad, annál kevesebbel illik beérni belőle. (Nemcsak a medvéket halomra lövő egykori romániai diktátort, de azt a hazai vadászt is elítéli közvélemény, aki több érmes gímbikát, vagy tucatnyi szarvas tarvadat ejt el egyetlen nap alatt…)
Rohanó világunk egyre sokasodó és egyre kedveltebb vadászhelyei a vadaskertek. A vadaskerti vadászatok szenvedélyes vitákat váltanak ki. A markáns ellenzők egyike volt Gánti Tibor (1933–2009), a vegyészet és az elméleti biológia professzora, nagytekintélyű természetkutató. „A vadaskertekben történő ’vadászat’ nem más, mint élő állatokra való céllövés. Céltalan, értelmetlen, torz gyilkolás, ami semmivel sem menthető.” ( Nimród, 1991)
Van, természetesen, más megközelítés is. A vadaskertek biztosnak nevezhető, viszonylag jól tervezhető bevételét (vagy legalábbis annak egy részét) a felelős vadgazdálkodók ugyanis a szabadon élő állományok fenntartására fordítják. Az esélytelen kerti vad tehát ebben az esetben szabadon élő társaiért áldozza életét.
A vadaskerti „szolgáltatások” iránt nagy és növekvő az igény, az érdeklődés. Nincs értelme szembe menni ezzel a jelenséggel, el kell fogadni az állattenyésztés és -értékesítés sajátos formájaként, mint ahogy a domesztikált állatok nagyüzemi, iparszerű tartását és érzelemmentes, gépesített vágását is tudomásul kellett vennünk a XX. században. De a vitának van értelme. Például a vadaskerti vad elejtése, a vadaskerti állományok „letermelése” megnevezésének kérdésében. Minek nevezzük? – mert vadászatnak nem nevezhetjük. A vadászat lényege ugyanis a bizonytalanság, a lőhelyzet elérése érdekében kifejtett testi-lelki fáradozás, az önmagunkkal és a körülményekkel vívott küzdelem és mindezek záró mozzanataként a lövés pillanatát megelőző, kötelező mérlegelés. A vadaskerti vad lelövése nélkülözi mindezeket a stációkat. A „szolgáltatás” igénybevevőjére csak egyetlen feladat vár: a pontos célzás. Sajátságos, extravagáns sportlövészetről van tehát szó, mely – és ezt ne vitassuk –, sikerélményt is nyújthat, örömérzetet is kelthet a borsos részvételi, illetve elejtési díjak ellenében. A vadászatnak mindig is volt és mindig is lesz olyan eleme, mely a „szórakozás” (kedvtelés, passzió, kikapcsolódás) fogalmával illethető. De mindig is voltak és mindig lesznek is olyan tartalmai, melyek ezeken messze túlmutatnak. A vadaskerti vadelejtés azonban csak és kizárólag szórakozást nyújt. Igény és ízlés dolga.

A szenvedély: áldás és átok

A vadászat: szenvedély. Sőt, sokak szerint szenvedély-betegség. Gyimesi György (1935) felvidéki vadászíró a vadászszenvedélyről szólva Megzabolázott szenvedély című könyvében azt írja, hogy „…nem ismerem vadászszenvedélyem eredetét. De annál jobban ismerem és érzem mindennapos megnyilvánulásait, mert állandóan magas lánggal lobog bennem, hajt, serkent és kényszerít újabb és újabb vadászatokra.”
Valamennyien gyakran megtapasztaljuk e titokzatos eredetű, motorikus késztetésnek az ellenállhatatlan erejét. Fekete István (1900–1970) a Téli berek című remekében írja, hogy „A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok-sok minden, ami túl van ezen. Ősi örökség ez, amit az egyik ember örököl, a másik nem.”
A vadászszenvedély (és a fajfenntartás ösztöne) valóban ősi örökségünk. De, természetesen, más irányú, más célt szolgáló szenvedélyek is vannak (köztük károsak is), mert a szenvedély nem más, mint elemi erejű hajtóerő. A szenvedély a vágy diadala az ésszerűség, az akarat felett. De azt is mondhatjuk, hogy a szenvedély az önmegvalósítás motorja. Amit szenvedélyesen szeretünk, ami után szenvedélyesen vágyakozunk, az életünk értelmévé válik. A szenvedély bizonyos értelemben a honvágyhoz is hasonlít, hisz csak a „hazatalálás”, szenvedélyünk tárgyának és céljának elérése útján nyerhetünk megnyugvást. A
szenvedély útjában tornyosuló akadályok csak erősítik vágyakozásunkat, áldozatkézségünket néha a szertelenségig fokozva.
A szenvedély, végletekig leegyszerűsítve, azt jelenti, hogy van az életünkben valami, ami felvillanyoz, ami energiákkal tölt fel, ami örökös izgalomban és mozgásban tart, ami – pozitív, nemes szenvedélyek esetén –, ünnepé teszi a hétköznapokat. A szenvedély sajátos viszonyban van az értelemmel, mert miközben többnyire erősítik egymást, gyakran szembe is fordulnak egymással. A szenvedély, bizony, bűnbe is vihet. A káros szenvedélyek (mint amilyen a betegséggé fajuló nemi és játékszenvedély, vagy éppen a narkotikumok iránti vágyakozás) maguk alá gyűrik az értelmet, és ez által a személyiség egészét is. Örök érvényű Benjamin Franklin (1706–1790) amerikai író, természettudós, filozófus és politikus figyelmeztetése, miszerint „A szenvedély elsodor. Az ész a gyeplő, amely fékez”.
A szenvedély tehát: áldás és átok, és ez a vadászszenvedélyre nézve is igaz. Márai Sándor (1900–1989) írja Füveskönyvében: „A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a megfontolt védekezés. Csak az lehet teljes és a természet rendjéhez okos engedelmességgel simuló ember, aki természetének megfelelő mértékkel és őszinteséggel tudja átadni magát teste és jelleme szenvedélyeinek. De nem lesz állat, mert ismeri a határokat, ahol foggal és körömmel meg kell kapaszkodnia…”
Gyakran eszembe jut egy rémséges történet. Vaddisznóhajtáson voltunk, bezárult a kör, megkezdődött az elejtett vad begyűjtése. Ácsorogtunk, beszélgettünk, szinte egymás szavába vágva idéztük fel a megélt élményeket. És ekkor a zsákmányt vonszoló hajtók irányából előtűnt egy eszeveszett vágtában menekülő süldő, egyenesen a traccsoló sokaság felé tartva, és mindjárt dördült is egy, a süldőre leadott lövés… Dermesztő pillanat volt. De aki lőtt, nem érezte ezt át, „elragadott a szenvedély”, mondta, ezzel mintegy felmentve magát minden felelősség alól, bárgyún vigyorogva.
Aki szenvedély nélkül vadászik (divatból, státusszimbólumként), az nem vadász, mint ahogy az sem, akit magával ragad féktelen szenvedélye. A szenvedély visz el bennünket a tettek mezejére, de tetteinket már az észnek, az értelemnek, az erkölcsnek kell felügyelnie. Más szóval: időben meg kell szólalnia „jobbik” énünknek.
Az egyedül cserkelő, vagy a lesen magányosan várakozó vadász gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy „vitatkoznia” kell önmagával. Hamlet mintájára – aki belső monológjában a „lenni, vagy nem lenni” nagy kérdése felett vívódik –, azt kell eldöntenie, hogy „lőni vagy nem lőni”. Az erkölcs, mint tudjuk, választási kényszer. Konkrét helyzetekben konkrét döntést kell hozni, ráadásul többnyire pillanatok alatt, mely döntés az esetek többségében azonban csak „énjeink” harca által születhet meg. Mert – és ezt kár is lenne tagadni –, minden ember lelke mélyén ott lapul a „kisördög”. Aki azt mondja: most vagy soha. Vagy azt: ha nem te, akkor majd más…
A szenvedély, ha kiszabadul a személyiség erkölcsi kontrollja alól, gyakran a kapzsiság, a telhetetlenség, az önzés és harácsolás formájában nyilvánul meg. És a következmény: a minden áron való zsákmányolás belső kényszere, a törvényi előírások figyelmen kívül hagyása, a válogató vadászat szakmai és erkölcsi elveinek feladása (az anyaállatok, a fiatal, ígéretes egyedek gátlástalan elejtése), az ésszerűség és etika által megkövetelt biztonságos lőtávolság semmibevétele, mások veszélyeztetése, az elejtett vad jogtalan eltulajdonítása.
A szemtanúk nélküli egyéni vadászatok etikájának két sziklaszilárd vonatkozási pontja van. 1. Úgy viselkedj, úgy cselekedj, mintha tucatnyian fürkésznék a tetteidet. 2. Semmi olyant ne tégy, amit elítélnél, ma más tette volna meg.
A vadászszenvedély örömteli kiélésének és egyben a felette való uralom jó szándékú és „közhasznú” érvényesítésének ünnepi alkalmai a társas vadászatok. A társas vadászat: aratás, az együttlét öröme és egyben (ne tagadjuk) a nemes versengés alkalma is. Ugyanakkor vizsga is. A társasvadászatok (nyúl- és fácánvadászatok, vaddisznóhajtások) alkalmából nemcsak a lőkészség, de az önfegyelem, az állóképesség, a társak iránti figyelmesség, a szolidaritás és a lovagiasság tekintetében is vizsgáznak a résztvevők. Etikai alapelv, hogy a társas vadászatok minden résztvevője felelős a többiek hangulatáért, sikeréért és élményeiért és természetesen a biztonságáért is.
A legalapvetőbb etikai és viselkedési (etikett) szabályok, illetve elvárások pontokba is szedhetők.
1. Az igazvadász nem viszi magával a társas vadászatokra tudományos és egyéb címeit, rangját, nem hangsúlyozza hivatali hatalmát, nem dicsekszik gazdagságával.
2. A gyülekező helyre érkezve a vadászat vezetőjénél jelentkezik, a már ott tartózkodó vadásztársaknak köszön, bemutatkozik.
3. Nem vár el különleges elbánást, nem igényel előjogokat. Ha a szervezők mégis megkülönböztetett módon kezelik, azt szerényen, köszönettel nyugtázza.
4. A kihúzott felállítási helyet zokszó nélkül foglalja el, még akkor is, ha a „híre” szerint az a hely kedvezőtlen és nem ígér sok jót.
5. A vadászat folyamatában nem bírálja a vadászat előkészítését, megszervezését, lebonyolításának mikéntjét. Ha erre alapos oka van, akkor a megalapozott észrevételeket két hajtás között, az átállás időszakában, avagy a vadászat végén, a kiértékelés keretében teszi meg.
6. Vaddisznóhajtáson a felállítási helyét semmiképpen se hagyja el. Apróvad vadászata esetén nem „zsákol”, nem nyit „kaput”, és legfőképp nem lő a szomszédai elé.
7. Lövést csak és kizárólag a vadászat megkezdése előtti eligazításon megnevezett vadfajokra tesz, trófeás vadra hajtásban azonban soha, sehol!
8. A látótávolságban lévő vadásztársak bravúros, illetve eredményes lövését észreveszi és örömteli módon (kalapemeléssel, kézfelemeléssel) üdvözöli.
9. Véletlen összelövés (kettős találat) esetén nem nyit méltatlan vitát a halálos lövés eredetét illetően. Magyar a külföldinek, helyi vadász a vendégnek, fiatal az idősebbnek
One just needs to pay online via safe and secured levitra samples http://djpaulkom.tv/category/videos/page/3/ measures. Ginseng prices viagra is a magical medicinal plant known for its ability to reduce someone’s sexual inhibitions, also does not necessarily increase sexual desire. Contact the closest crisis toxin prices levitra djpaulkom.tv control focus instantly on the off chance that you recognize any impacts. It has active components that help supply blood to your penis in generic line viagra the moments of excitement which makes it tumescent. jó szívvel átadja az elejtés dicsőségét.
10. Végül, de nem utolsó sorban: nemtelen és igazságtalan dolog a felháborodás, a sértődés, a vadászterület becsmérlése, a vadászat megszervezésének elmarasztalása csak azért, mert (éppen te!) nem jutottál lövéshez.

Az igazi, tiszta és nemes szenvedély több a minden áron való győzni akarásnál, a kielégíthetetlen birtoklási vágynál. Az igazi szenvedélynek nem ellentétpárja a lemondás, az önmegtartóztatás, nem csorbítja a kudarc, ellenkezőleg, végső lényege éppen az örökös újrakezdés kényszerében és lehetőségében rejlik. Mert az igazai szenvedély maga a megtörhetetlen remény.

A mérték az érték…

„A trófea és a szerzésével járó élmény kiegészítik egymást. Mindkettő alkotórészei a vadászemlékek, de annak képzésében legtöbbször nem egyforma arányban vesz részt az agancs és az élmény. Világverő trófeákhoz esetleg csak egy jelentéktelen esemény fűződik, míg lehet valamely jelentéktelen trófeának mindent felülmúló és felejthetetlen emléke”. Thurn-Rumbach István (1891–1948) Erdélyi szarvasok és medvék nyomában című könyvéből vettem ezt az idézetet, mely tökéletes pontossággal fogalmazza meg a vadásztrófea többes jellegét.
A trófea görög eredetű szó (trophaion), és elsődleges jelentése szerint győzedelmi jel. A háborúk győztes seregei a legyűrt ellenség fegyvereit, zászlóit és egyéb felségjeleit sikerük bizonyítékaként vették magukhoz, hogy aztán rátermettségük és erejük tanújeleként minden kínálkozó alkalommal felmutassák azokat. A középkori uralkodók, hadvezérek címereit is gyakran díszítették háborús trófeák (ágyúk, puskák, kardok), ugyanezt a célt szolgálva. A sportolók, a nagy versenyek bajnokai által elnyert díjakat is trófeának nevezték és nevezzük ma is, hisz a serlegek, érmek és egyéb jutalomtárgyak küldetése se más, mint a siker, a diadal demonstrálása.
A vadásztrófea is a siker, a győzelem jele, ugyanakkor egy olyan sajátos ikon, mely ősidők óta másodlagos, sőt spirituális tartalmakat is hordoz. Már ősember elődeink is büszkén viselték ruházatként, ruházati kiegészítőként, díszként, ékszerként vagy éppen felségjelként az elejtett vad bőrét, szőrét, szarvát, fogát, agancsát, mert ez által szavak nélkül is eldicsekedhettek bátorságukkal és eredményességükkel, és mert szentül hitték, hogy trófeáik által az elejtett vad különleges képességeit is megörökölték.
A vadon élő állatokhoz fűződő érzelmi, spirituális és kulturális viszony – melynek egyik sajátos megnyilvánulási formája a trófeakultusz –, tehát a messzi múltban gyökeredzik, ám a tartalma, természetesen, koronként, sőt földrajzi térségenként is változott és változik ma is. A vadásztrófeák újkori kultuszának két nagy földrajzi központja van: Közép-Európa és Amerika.
A trófeakultusz a vadászati kultúra, a vadászati kultúra pedig a nemzeti kultúra és szokásrend része. Európát négy nagy régióra szokták osztani a vadászati kultúra terén tapasztalható különbözőségek alapján. Az angolszász kulturális régióhoz Anglia és Írország tartozik, ahol is a vadászatot mindenekelőtt sportként, társasági eseményként, a fair play sajátos érvényesülési területeként értelmezik. A skandináv vadászati kultúra (Dánia, Svédország, Norvégia, Finnország) hús centrikus, a vadászat ennek megfelelően „betakarítás” jellegű, melyet a kisebb-nagyobb települések lakói ünnepélyes, közösségi eseményként élnek meg. A mediterrán térségben (Franciaország, Spanyolország, Portugália, Olaszország, illetve a Földközi-tengeri szigetek) a vadászat a többség számára extravagáns szórakozási forma, mely többnyire társas vadászatok formájában zajlik, és történelmi hagyományként tömegesen ejtenek el a madarakat. A közép-európai vadászati kultúrát (melynek centruma Németország és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területe) a vadgazdálkodás és vadászat szoros egysége jellemzi, és ebben a kultúrában a trófea az elejtő vadász sikere mellett e két egymásra ható tevékenység milyenségét, eredményességét is dokumentálja. Az amerikai trófeakultusz kialakítója és éltetője a Nemzetközi Safari Club (SCI), mely nagyra értékeli a rendkívüli trófeákat, és ezáltal a mennyiségi rekordok hajszolása helyett a minőségért (a nagyméretű trófeáért) való küzdelmet és áldozatkészséget népszerűsíti tagjai körében.
De mit is nevezünk trófeának? Semmiképpen sem csak azt a valamit (másodlagos nemi képződményt), amit a vad a fején visel! A vadnak nincs trófeája, a vadnak szarva, agancsa, agyara (stb) van, a trófea ugyanis győzedelmi jel, és mint ilyennel csak a vadász dicsekedhet vele. Az agancs a vadász általi birtokbavétel útján nemesül trófeává! De a trófea fogalmának pontos meghatározásához még ez sem elég. Az orvvadász által, avagy a vadászjeggyel rendelkező vadász által, ámde tiltott időben, tiltott helyen, tiltott módon, tiltott eszközzel elejtett vad agancsa (szarva, agyara) sem trófea, hanem csak bűnjel. A vásárban se trófeát vásárol az ember, hanem agancsot. A trófea ugyanis elválaszthatatlan az elejtő személyétől, és azoktól a nemes erőfeszítésektől, melyeket megszerzése érdekében fejtett ki.
Minden vadászható vadfajnak, madárnak van (lehet) trófeája. A szalonka trófeája például az ecsettolla, a róka, a sakál, a borz esetében pedig újabban a koponya. Mert a trófea nem más, mint az állatnak az a (nem romlandó) része – szőre, bőre, tolla, szarva, agancsa, agyara –, melyet a vadászközösség trófeaként határoz meg, illetve fogad el. Büszkeségre okot adó vadásztrófeával ténylegesen tehát csak az a vadászatra jogosult személy rendelkezik, aki vadászidényben, törvényes keretek között, engedélyezett helyen és módon ejtette el valamely vadászható faj egyedét.
A vadat méltó körülmények között elejtő vadász számára a trófea olyan, különleges értéket képviselő emléktárgy, mely magába zárva őrzi – és bármikor felidézhetővé teszi –, az elejtés összes körülményét. A trófea tehát egyrészről tárgyiasult emlék, másrészről azonban sajátos kegytárgy is, melyben jelképesen tovább él egykori viselője, az elejtett állat. Mert a sikeres vadászatot, a vad – különösképpen értékes nagyvadjaink –, lelövését és birtokba vételét ellentmondásos érzésekkel éli meg a becsületes, igazvadász. Amikor a kimúlt állathoz ér az ember, amikor megérinti a fejét, az agancsát a személyiség egészét magával ragadó boldogság érzetének hátterében többnyire jelen van egyfajta szomorúság is. A vad elejtése: öröm és gyász. José Ortega y Gasset így fogalmazta meg ezt a különös lelkiállapotot:
„A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra. A vadásznak nincs végső és szilárd bizonyossága afelől, hogy magatartása helyes-e. Azonban, s ezt jól értsék meg, nem bizonyos ennek ellenkezőjében sem…”
A mi trófeakultuszunk nem csupán trófea-gyűjtést jelent. E kultusz lényege a trófeának – mint kivételes, spirituális tartalmakat is őrző tárgynak -, a megbecsülésében rejlik, mely a szakszerű kikészítéstől, a vadász otthonában történő méltó elhelyezéséig terjed. A picében, padláson, garázsban méltatlan körülmények között tárolt trófeák a kulturálatlanság és lélektelenség vádló bizonyítékai. Mint ahogy a vadász által, a vadász életében eladott trófeák is…
Az érzelmek a vadászat lényegéhez tartoznak.
Kedves könyveim egyike dr. Horvát Béla (1912–1997) Zúg az erdő – A kertek aljától a Kárpátokig című könyve, melyben az úgynevezett „Sásos-lapi” nagy bak elejtésének, illetve birtokba vételének érzelem gazdag történetét is megírta.
„Leereszkedem hozzá és kihúzom a nefelejcstől kék partra. Sokszor láttam és csodáltam agancsbokrétáját. Tudtam, hogy rendkívüli bak, de hogy ilyen hatalmas tömegű, sokágú agancskoronája legyen, azt nem reméltem. Sötét van, ködpára úszik a nádvirágra az ég csillagosodó kárpitja alatt. Tizenhat nap sok-sok fáradalma, csúszás-mászása, izgalma, kemény munkája ért véget. Mellette térdelek, simogatom ősz fejét, tapogatom valószínűtlenül erős, pompás agancsát. Elmúlt a nagy bak… Emlékké vált a Sásos-lápon. Emlékké, amely csak velem múlik végleg el, ha életem orsóján lepereg a fonal…”
Széchenyi Zsigmond örökérvényű figyelmeztetése összecseng ezzel, miszerint „…nem ám maga a zsákmány, hanem a kézre kerítésére áldozott kockázat és fáradozás bizonyítja a vadászember rátermettségét, következőleg az szabja meg a trófea valódi becsét is.” A trófeagyűjtemény (a vadász szoba) természetesen praktikus információkat, üzeneteket is továbbít a szemlélődők számára. Elárulja például tulajdonosuk szakmai tudását, hozzáértését, vagy ha úgy tetszik: önfegyelmének, felelősségérzetének mértékét. Akinél fiatal, ígéretes állatok agancsai sorakoznak a falon, az hiába papol borozgatás közben a vadászetikáról…
Élményvadászok vagyunk, az élmények legszebbike pedig többnyire trófeát eredményez. Trófeakultuszunk körül időről-időre fellángol a vita. Néha okkal, máskor ok nélkül. Ismerünk olyan vadászt, aki csak „trófeás” vadat ejt el, és olyant is, aki csak érmet ígérő vadra emel puskát. Ez már kérkedés, kivagyiság, magamutogatás. A kiváló, pompás trófea utáni vágyakozás ott munkál minden vadász lelke mélyén, s ez normális, helyénvaló törekvés, hisz minden nemes emberi erőfeszítés mozgatóereje a jobbra, a többre vágyás. Ám ebben az esetben is a mérték az érték.
A viták és bírálatok többsége az egyre erőteljesebben jelentkező rekordhajhászással és versenyszellemmel kapcsolatos, mely az agancsok manipulálását, a „csinált” bakok és bikák „elszaporodását” eredményezte a vadászterületeken. A méretek favorizálását, rekordlisták összeállítását a Nemzetközi Vadvédelmi Tanács (CIC) is káros jelenségnek tartja, az erős szarvak és agancsok tudományos célú nyilvántartásba vételét azonban ez a szervezet is támogatja. Mert a trófea nem csupán emléktárgy és a vadászotthonok dísze, de sajátos „adathordozó” is, mely sok mindent elmond az elejtett egyed, sőt az adott populáció genetikai értékeiről, no és persze, az élőhely változásairól, a vadgazdálkodás színvonaláról is. Mi több: a trófeát tulajdonló vadász erkölcséről is.
Mutasd a trófeáidat, és megmondom ki vagy..!

Szokás, hagyomány, rítus

„A Vörös Szállássátor előtti tisztáson már ég a tűz, mint a nap. A tűz felett hatalmas üst lóg. Benne a gazda feje… Mellette tálacskák süteménnyel, cukorkával és egy üveg szesz. A medve szeret torkoskodni, de inni nem szeret. Viszont az emberek szeretnek, egy icipicit szabad is inni nekik… Mindenki vesz magának egy darab húst, egy darabot a medve finom ízű fejéből. Potyopka pedig a szeszt tölti széjjel a csiszolt üvegpoharakba, és szétosztja azt is. Aj-Ojt az ünnep bűnöse. Lehajtott fejjel ül, tartózkodó és csendes, mint az est. Íme, két vadász. Maszkban, könnyű vadász prémkabátban… Kezükben fegyver. Az egyik lefele céloz, a lába elé. Igen, ez a vadászt formázza, aki az állatot megölte. Három csattanás hallatszik, lövésekre emlékeztető. A másik vadász lehajol és húz valami nehezet-nehezet. A kezében bábféle, mely a gazdát formázza. Nem én öltelek meg téged – mondja a medvének -, hanem a fegyver ölt meg téged…”
Juvan Sesztalov (1937–2011) manysi-vogul író Kék vándorutak című könyvének (Európa Könyvkiadó, 1969) Medveünnep című fejezetéből emeltem ki ezt a kis leírást, önkényesen tömörítve azt. A manysik Nyugat-Szibériában élnek, az Ural keleti lejtőin, az Ob folyó mellékfolyói mentén. Legközelebbi nyelvrokonaink. Az író által megidézett, ma is gyakorolt szertartással a medve terítékre hozását ünneplik, ám egyben bocsánatot is kérnek tőle, az elejtő vadász jelképes megbüntetése által. Nem kétséges, a mi pusztai nomád őseink is rendszeresen szerveztek és megéltek ilyen rítusokat a sikeres vadászatok után. És bizonyos értelemben mi, mai vadászok is részesei vagyunk hasonló szertartásoknak, mert a vadászavatások megvesszőzési mozzanata, avagy a terítéken fekvő vad szájába helyezett „utolsó falat” ugyancsak a vad és a vadász érzelmekkel és lelki tartalmakkal átszőtt kapcsolatának sajátságos voltáról szól.
Az emberek életét, a világhoz és egymáshoz való viszonyát megalapozó erkölcsi normák a szokások és hagyományok által nyernek nyomatékot. A szokások az egyén, illetve egy-egy adott közösség ismétlődő cselekvését jelentik, melyek megszilárdulva nemzedékről-nemzedékre öröklődő, tudatosan ápolt és megtartott, értékeket őrző és értékeket felmutató hagyománnyá nemesülhetnek. A rítus szó latin eredetű, és ceremóniát, szertartást jelent. Legismertebbek a vallási szertartások, de a kulturális alapú, avagy éppen politikai jellegű rítusoknak is nagy hagyományuk van. A hagyományok és rítusok túlnyomó többsége meghatározott közösségekhez, csoportokhoz kötődik, és egyebek mellett éppen a csoport, a közösség összetartó erejének fenntartása, illetve fokozása a célja. A szertartások (rituálék) lényege a legrövidebben talán úgy fogalmazható meg, hogy kapcsolat jön létre általuk a látható, a reális valamint a spirituális, azaz a lelki világ között.
A hagyományoknak és rítusoknak a mai vadászok, vadászközösségek életében is fontos szerepük van. Kis túlzással azt mondhatjuk: a vadászat általuk különül el a mészárosok
érzelmeket és minden romantikát nélkülöző, mindennapi tevékenységétől. Nézzük hát a legfontosabbakat!
Vadászavatás. Hagyományaink és szertartásaink többsége az emberi élet kitüntetett pillanataihoz, vagy ha úgy tetszik életünk szakaszhatáraihoz, kapcsolódik. Ilyenek a keresztelő, az esküvő és természetesen a temetés is. De a név- és születésnapok is ebbe a sorba tartoznak, ha kisebb is a jelentőségük. Bizonyos kultúrákban máig él az ifjúvá, majd a férfinévé (nővé) avatás rituáléja. A vadászavatás is egyfajta beavatási szertartás, melynek újabban már két fokozata van. A Vadászati Kulturális Egyesület kezdeményezésére ugyanis kezd általánossá válni az új vadászok ünnepélyes fogadalomtétele, melyre többnyire a megyei vadásznapok keretében kerül sor. Ez lényegét tekintve befogadási ünnepség, mely külsőségeiben a lovaggá ütés egykori ceremóniájára emlékeztet. A fogadalom szövege a vadászetika alapelveire épül. („… tiszteletben tartom és védem a természetet, a benne élő élőlényeket, különösen az általam és vadásztársaim által terítékre hozott vadat, betartom a vadászat írott és íratlan szabályait, áldozatkészen ápolom a vadászat hagyományait…”
A régebbi és általánosabb vadászavatási szertartás az első vad elejtéséhez kötődik, és minden vadászható faj elsőként elejtett egyedénél megismétlődik. A sikeres vadász az elejtett vadra fekszik, és az avató személy jelképes botütésekkel emlékezteti a vad szenvedéseire, illetve a vadászat írott és íratlan szabályai, értékes hagyományai betartásának fontosságára. Széles körben gyakorolt hagyomány ez, melynek az elejtett vad szellemének megbékítése a célja és az értelme – elejtő vadász „megbüntetése” által.
Földrajzi térségenként, kultúránként változhat ez a gyakorlat, az azonban közös minden ilyen szertartásban, hogy elejtett vad szenvedéseiből jelképesen részt kell vállalnia az elejtő vadásznak. (Engem például Namíbiában úgy avattak kudu vadásszá, hogy a vad véréből keresztet rajzoltak a homlokomra…) A vadászavatás magyarországi gyakorlatában humoros elemek is szövődtek, ezeknek azonban nem szabad elnyomniuk a lényeget, miszerint a ma vadásza is egy nagyobb közösség része, melyet múltba nyúló gyökerei éltetnek, s amelynek egyértelmű felelőssége van a vad, a vadászat jövőjét illetően.
Végtisztesség a vadnak. A vad nem egyszerű, mozgó céltábla, a vadban nemcsak egy állatot, hanem a fenséges és misztikus természet egészét is csodálja és tiszteli az igazvadász. A terítékre hozott vadnak kijár a végtisztesség. Ha a vadász egyéni vadászat keretében ejtette el, erre a tiszteletadásra „négyszemközt” kerül sor, ami egyrészt az érzelmi birtokbavételt jelenti (a vad, a trófea kézzel érintése, simogatása, megtapogatása által), amit aztán a vad nagy útra való „felkészítésének” kell követnie. Ez a rítus a töretek által valósul meg.
A töret többnyire egy gallyacska, melyet a vad elesésének helyszínén, vagy annak közelében törünk le egy fáról vagy bokorról. Szerepe és „mondanivalója” szerint négyféle töret van. Úgymint: utolsó falat, sebtöret, kalap- avagy vadásztöret és gyásztöret. (Ez utóbbiról majd később…)
Az utolsó falatot a vad szájába helyezzük, ugyanolyan meggondolásból, mint ahogy bizonyos kultúrákban a halott emberek mellé is ételt, italt (sőt fegyvereket és egyéb eszközöket) helyeztek, illetve gyakran helyeznek még ma is a gyászoló hozzátartozók. Nevezetesen azért, hogy megfelelő ellátásuk legyen azon a hosszú úton, mely a földi világból az égi világba vezet. Ezt az aktust a sebtöret elhelyezése követi, amivel a lövés vágta sebet takarjuk el, jelképesen mintegy meg nem történtté téve a történteket. A vad sebe érintése által megvérzett kalap-, illetve vadásztöret (mely a vad emlékét őrzi és a vadász sikerét hirdeti) lehetőség szerint egy örökzöld, vagy a leveleit viszonylag tartósan megőrző, háromágú ágacska legyen. Az elejtő vadász kalapjának jobb oldalára illik tűzni. Ha kísérővel történt az elejtés, ezt a töretet kalapjára téve ő nyújtja át az elejtőnek, miközben gratulál, elismerését kifejezve. Kalaptöretből akkor is csak egyet viselünk (és azt is csak maximum 24 óráig), ha több nagyvadat ejtünk el egy napon.
A teríték az elejtett vad ravatala. Egy vad esetében is illik ilyen formán megadni a végtisztességet, társas vadászatok alkalmával, több vad elejtését követően azonban kötelező. A teríték helyét (a vadászterületen, avagy a vadászház udvarán) úgy kell kiválasztani, hogy az egyértelműen kifejezésre jutassa a vad és a természet elválaszthatatlan összetartozását. Tehát lehetőleg erdei tisztáson, vagy rendezett, fák által övezett füves térségen kerüljön kialakításra. (Sajnos, láttam már futballpályán, betonozott gépszínen kialakított terítéket is…) Az elejtett vad „rangsor” szerint fekszik a terítéken. Elöl a hímegyedek sorakoznak, majd a nőneműek és aztán az „utódok”. (Ünők, borjak, gidák, süldők, malacok.) Több vadfaj esetében a fajok között is érvényesül a rangsor, rangelsőnek a gímszarvasokat tekintve. (Gím, dám, őz, vaddisznó a helyes sorrend.) A vegyes apróvad terítéken a nyulak a fácánok előtt kapnak helyett. A nagyvad a jobboldalán fekszik, ámbár a vaddisznót hasra is szoktuk fektetni. Ahol nem kell higiéniai szennyeződéstől tartani, tehát ahol száraz, füves talajon fekszik a vad, ott talán ez a megoldás méltóbb és mutatósabb is.
Az elejtett vad előtti tisztelgés szertartásszerű, tehát mindennek és mindenkinek meghatározott ideje és helye van. A teríték bal oldalán a puskás vadászok állnak (természetesen nem zsebre dugott kézzel, cigarettázva…) jobb oldalán pedig mindazok, akik a vadászat sikeréért a vadászokkal együttműködve dolgoztak. A teríték (egy vagy több) sarkán fellobban a máglyák lángja, majd megszólalnak a vadászkürtök. Minden vadászható vadfajnak külön búcsú-szignálja van, melyek a vad „rangsorának” megfelelően, egymást követve hangzanak el. A jelenlévők kalaplevéve élik át ezeket az ünnepi, az igazvadász lelkét megérintő perceket, melyeket a jelentéstétel, a gratuláció, majd a vadászok részéről elhangzó köszönet követ. Ezek a rituális mozzanatok egy olyan „forgatókönyv” tradicionális elemei, melyet nemzedékek hosszú sora „írt”, illetve alakított ki.
Természetesen társas vadászat esetén is jár a vadnak az utolsó falat és a sebtöret, mint ahogy, az elejtőnek is a kalaptöret, ámde magától értetődően csak egy, akkor is, ha több vadat ejtett el. A terítéket körülvevő lombkeretet – és különösképpen a vadat! – átlépni illetlen dolog. A vad megközelítése a „terítékkapun” át történhet, melyet a teríték elején, azaz a vad feje felől hagynak szabadon.
Hallali. A szertartások két ősi „segédeszköze” a tűz (máglya, gyertyaláng, füstölő) és a zene, melyek segítségével átélhetővé lesznek azon érzéseink és élményeink is, melyeket nehéz szavakba önteni. A zene hangulatot teremt, érzelmeket indukál. A vadászkürtök ősei a sámán- és harci kürtök. Mai funkciójuk se más, mint azoké volt, hisz egyrészt információt közölnek („terítéken a vad…”), másrészt spirituális üzenetük van. Vadászetika (Mezőgazda Kiadó, 2001)című könyvecskémben ezt így fogalmaztam meg:
A Hallali a falkavadászatokon a vad elejtését, illetve a vadászat végét hirdető kürtjel volt, ma már azonban általánosabb tartalommal, illetve üzenettel bír. Az elejtett vad felett felhangzó Hallali a végtisztesség megadásának legmagasztosabb módja, mely a vadtól való méltó búcsúzás mellett az erdők és mezők szépsége és titkai előtt is tiszteleg és – miközben a vadász dicsősségét zengi -, arra is figyelmeztet, hogy saját sorsunk is kiszámíthatatlan, hisz magunk is mulandók vagyunk…
Gyásztöret. „A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem, hogy mennyi élet volt az éveidben” vallotta Abraham Lincoln (1809–1865) az USA 16. elnöke, és mi vadászok ezzel alighanem valamennyien egyet is értünk. Élettel (eseményekkel, küzdelmekkel, tapasztalatokkal és élményekkel) teli életet élünk. Ám a búcsú, a temetés így is szívbe markoló esemény. A vadásztemetés a vadászéletet lezáró rituálé, melyben fontos szerepe van a gyásztöretnek, mely egyrészt a vadásztársak fájdalmát szimbolizálja, másrészt az örökéletbe vetett hitét. Ezért a gyásztöret mindig örökzöld, azaz fenyőgally, és a fájdalom, a veszteség jeleként az ágacska letört részével mutat felfelé, és a kalap bal felén, azaz a szív oldalán kap helyet. A vadásztemetés ceremóniájának végső formája a családdal történő egyeztetés során alakul ki, ezért nincsenek „örökérvényű” előírásai. Állhat a koporsó mellett vadász díszőrség, mondhat gyászbeszédet vadásztárs, vadászati vezető, lehet – sőt, lehetőleg minden esetben legyen is! –, vadászkürtös búcsúztatás, díszlövés azonban ne. Mert ami a vadásznak kegyelet teljes aktus, másokat megriaszthat, félelemmel tölthet el. A koporsó sírba eresztése után a vadászok immár fedetlen fővel elvonulnak a sírgödör előtt, és az addig a kalapjukon viselt örökzöld gyásztöretet a koporsóra ejtik, s ezzel mintegy kapcsolatot teremtenek az égi és földi dolgok között.
Mert minden szertartás, rítus végső lényege abban áll, hogy a segítségével (ha csak ideiglenesen is) túlléphetünk a mindennapok rideg valóságán.

Vendégnek lenni…

A vadászat végső lényegét én a találkozásokban találtam meg. Találkozás a természettel, találkozás a hőn óhajtott vaddal, találkozás és ismerkedés csodás, ám addig ismeretlen tájakkal, lényekkel és jelenségekkel. És persze, emberekkel! Találkozni annyi, mint kapcsolatot teremteni. És kapcsolat nincs egymásra hatás, és ezzel együtt kockázat nélkül. A találkozás tehát élmény és kaland… – írtam Emlékekbe kapaszkodva című könyvemben (Nimród Alapítvány, 2004), és ez a meggyőződésem az újabb és újabb találkozások élményei és tanulságai által napról-napra csak erősödik. A tartalmas vadászatélet értékes hozadéka az egyre táguló ismeretségi kör, a táj- és emberismeret kiteljesedése és mindezek megkoronázásaként barátságok születése.
Minden vadásznap ünnep, vallotta és írta Széchenyi, amihez nyugodt szívvel hozzátehetjük, hogy a vendégségben, vendégvadászként megélt vadásznapok többnyire a legszebbek, a legemlékezetesebbek ezen ünnepek között. Vadászvendégnek, vendégvadásznak lenni jó. De vendéget hívni, várni és fogadni sem akármilyen élmény, feltéve persze, hogy a meghívás alapja a kölcsönös tisztelet és szeretet.
A vendégszeretet nemzeti erényeink egyike. Gyökerei a harcos, nomád, lovas múltig nyúlnak vissza (Mongóliában járva magam is megtapasztaltam az önzetlen szívélyesség általánosan elterjedt gyakorlatát), így hát akár törvényszerűnek is tekinthetjük, hogy államalapító nagy királyunk, Szent István (970(?)–1038) Imre herceghez írt intelmeiben a vendégszeretet kérdésére is kitért. „Megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad…” – írta, nyilvánvalóan mindenekelőtt államérdekeket tartva szem előtt. De a vendég, a vendégszeretet, a szíveslátás az egyéni, a családi és a közösségi életet is gazdagítja. Vendégnek lenni, vendéget fogadni mindkét fél számára kitüntetett esemény.
Videcz Ferenc (1944–2011) azt írja Vendégkönyv című kötetében (Nimród Alapítvány, 2004), hogy „A vendégséget magam is ünnepnek tartottam, kiváltképpen, ha régi, jó barátok, hozzám hasonló, viharvertségükben is napsugaras kedélyű, tisztességes cimborák invitáltak. Ha külsőségekben nem is – mert pénztárcám nem mindig tette lehetővé –, de lélekben felöltöttem ünnepi díszemet, amelyek a viszontlátás, a vidám együttlét, a szolid pohárcsengés, esetleg a mindent megkoronázó töret révén tovább fényesedtek.”
A vendéghívás felelősségvállalást jelent, vendégnek lenni pedig számos vonatkozásban vizsgát. A vendéghívó felelőssége a meghívandó személy kiválasztásával kezdődik. Az érdekalapú, „hátsó szándékok” által vezérelt meghívások többnyire mindkét fél esetében keserű szájízt hagynak maguk után. Videcz Ferenc a vendéghívás lényegét ragadta meg, amikor a meghívó fél és a vendég „hasonlóságának” fontosságát hangsúlyozta.
Természetesen nem az életkor, nem az iskolai végzettség, nem a gazdasági-vagyoni helyzet, avagy a társadalmi pozíció azonossága a fontos, hanem a mentalistás, az észjárás, a gondolkodásmód, a lelkület, egyszóval: az életfelfogás hasonlósága. És azon belül is mindenekelőtt és mindenek felett a vadászat erkölcsi és törvényi elvárásaihoz való viszony!
A meghívás, természetesen mindig konkrét – személyre, helyre, időpontra szóló –invitálást jelent, a „gyere majd el egyszer hozzánk” típusú felszólítás felelőtlen, méltatlan, üres fecsegés.
A meghívás mikéntje se mellékes kérdés. Hosszabb múltra visszatekintő barátság és rutinszerűnek mondható vadászat (mondjuk egy vadkárelhárító esti les, dúvadazás vagy éppen egy egyetlen délutánra szóló vízivad-vadászat) esetén elég lehet egy telefonhívás, esetleg egy E-mail, de a tájékoztatásnak ekkor is teljesnek kell lennie. A találkozás helyét, időpontját, a vadászat várható időtartamát és módját, a lőhető vad faját és milyenségét feltétlenül tartalmaznia kell. Az ilyen típusú meghívás, illetve vendégvadászat az egykor oly divatos (és sokunk számára máig oly szimpatikus), kalákában, tehát baráti összefogással megvalósított feladatteljesítéshez hasonlatos. De a segítőnek, a vendégnek ebben az esetben is éreznie kell a házigazda kitüntető figyelmét.
Vadászati kultúránk értékes hagyománya a „nagyvadászatokra” – nagyterítékű nyúl- és fácánvadászatokra, vaddisznóhajtásokra, illetve nagyvadra – szóló vendéghívás szokása, gyakorlata. Ezek az alkalmak valóban vadászéletünk piros betűs ünnepei, éppen ezért előkészítésük különleges gondosságot igényel. A vendéghívó félnek (aki többnyire egy személy, de lehet maga a vadászatra jogosult szervezet is) két alapelvet maradéktalanul be kell tartania.
1. A vendéghívásnak minden tekintetben törvényesnek és szabályosnak kell lennie, tehát mindenkinek tudnia kell róla, akinek az ilyesmiről tudnia kell.
2. Vendéget mindenki csak a saját „számlájára’” hívhat, tehát a vendégnek juttatott vadászati lehetőség, szolgáltatás és ellátás nem sértheti mások érdekeit, nem járhat mások károsodásával.
Az ilyen jellegű meghívást illik írásban, meghívólevél útján eszközölni, már csak azért is, mert bizonyos értelemben már maga a levél is „trófea” (értékes emléktárgy), melyet
féltő szeretettel őriz meg az igazvadász. A meghívólevélnek, természetesen, több elfogadott változata van. Lehet a vadászatra jogosult szervezet által nyomdai úton előállított, és lehet a meghívó személy által (számítógéppel, vagy kézzel) írt személyes invitálás. A kézzel írt levél
a tisztelet és szeretet hangsúlyozott kinyilvánítása.
A vendég státusza kellemes (hisz minden tekintetben gondoskodnak róla), de nem felelősség nélküli. Vadászetika című könyvemben ilyenféleképpen fogalmaztam meg a vendégre vonatkozó tízparancsolatot:
1. Sose erőltesd, provokáld a meghívást.
2. Pontosan érkezz, és megbeszélt időben távozz.
3. Ne válogass ételben, italban, és általában semmit se kritizálj.
4. Ne válogass a vadban, a legszerényebb eredménynek is őszintén örülj.
5. Élvezd az együttlétet, érdeklődj a házigazda mindennapjai (családja, hivatása, vadászélményei) iránt.
6. Vedd észre a táj, a vadászterület szépségeit, örülj, dicsérőleg ismerd el, ha a vadászházban, a területen a fejlődés jeleivel találkozol.
7. A vadászaton mindenben és maradéktalanul engedelmeskedj vezetődnek, nem azért hívtak, hogy kioktasd őket.
8. Hidd, valld, és mondd is ki, ha úgy kívánja a helyzet, hogy a vadászat akkor is élmény, akkor is lehet szép, ha semmi se került a puskacső elé.
9. Vendéglátódat, a vadászkísérőt, a vadászat közreműködőit tiszteld meg valami szerény, lehetőleg vadászias ajándékkal.
10. És ne feledd: a meghívást viszonozni illik.
Az etika és etikett nem kőbevésett elvárási rendszerek, mert együtt változnak a változó világgal. Néhány évvel ezelőtt például még nem kellett a mobiltelefon használatának
etikájával foglalkozni, ma már kell, hisz mindenki zsebében ott lapul a készülék. Az illem és a vadászat érdekei egyaránt azt kívánják, hogy magaslesen, cserkelés és barkácsolás közben, hajtás idején semmiképpen se szólaljon meg a telefon. A terítéknél állva, a töret átadás-átvételénél pedig egyenesen illúzióromboló, sőt kegyeletsértő a telefon hívóhangjának felhangzása. De a vadászházi együttlétek során se illik üzleti és egyéb, személyes és praktikus ügyeket intézni. A vadászat sokféle hozadéka közül az egyik legértékesebb a kikapcsolódás lehetősége, mely lényegét tekintve az erőgyűjtés, a feltöltődés alkalma. Nos, erről mond le, aki a vadászházból is üzletel, ügyeket intéz.
Megosztott világban élünk. (Ámbár a világ mindig is megosztott volt…) Gazdasági érdekek, politikai nézetek, személyeket érintő személyes szimpátiák és ellenszenvek mentén tagozódik a társadalom. Barátok között is ritka a teljes nézetazonosság. Fehér asztal mellett aztán többnyire felszínre is kerülnek az eltérő vélemények, elkötelezettségek, ami nem baj, sőt magától értetődő. Erkölcsi problémákat az ellentmondást nem tűrő, agresszív, a beszélgetőtárs véleményét, elkötelezettségét semmibe vevő, „lenullázó” kinyilatkoztatások vetnek fel. A vadászház nem pártház, a vadásztársi együttlét nem politikai nagygyűlés. Arra a vadászházi estére, arra a poharazgatással kísért közös étkezésre, beszélgetésre emlékezünk sok idő elteltével is kellemesen, mely vadászélményekről, vadászattal kapcsolatos tanulságokról, sztorikról, humoros esetekről, emlékezésre méltó elődökről, közös ismerősökről szólt. Alaptétel: a jó vendég egyben kellemes ember is!
A vadászat, vadgazdálkodás újabb kori jelensége a fizető bérvadászok számának folyamatos növekedése. Külföldi és hazai vadászok sokasága vállal komoly anyagi áldozatokat annak érdekében, hogy élményhez, trófeához jusson. Őket is vendégvadásznak nevezzük, ámbár a vadásztató szervezettel, illetve személyzettel létrejövő alkalmi kapcsolatuk alapvetően üzleti jellegű. Ezen kapcsolatok erkölcsösségének alapja a korrekt érték- és árarány. Azt kell kapniuk a pénzükért, amit az ajánlattétel tartalmazott. De a vad nem sorozatgyártású ipari termék, mint ahogy a vadászterület sem diszkontáruház. Ha mégis hasonlítani szeretnénk valamilyen kereskedelmi formációhoz, akkor talán a legszerencsésebb egy igényes étteremhez, vendéglőhöz hasonlítani. A boltokban, üzletekben vevők vannak, az éttermekben vendégek. A vevő és eladó kapcsolata többnyire érzelemmentes és távolságtartó, míg a vendéglős és vendége pillanatokon belül személyes kapcsolatba kerül egymással, mert a „termék” ott és akkor, kettejük egyeztetése és együttműködése eredményeképpen nyer konkrét megfogalmazást, ölt végleges formát. Ráadásul a vendég nem csupán anyagi javakat vár el a pénzéért egy jó vendéglőben, hanem sajátos hangulatot, vagy ha úgy tetszik, illúziót is. A fizető vendégvadász kísérőjének hasonló elvárásokat kell teljesítenie.
A vendég(bér)vadász kísérője, aki többnyire vadőr (hivatásos vadász), és akinek a hozzáértése, gondos előkészítő munkája és kitartó eredmény-centrikussága nélkül aligha
valósulhatnának meg a vendég álmai, többnyire szerény jövedelmű alkalmazott. Sajnálatos, de így van. Amennyiben a bérvadászatot (és annak etikáját és etikettjét) a vendéglátáshoz hasonlítottuk, a borravaló kérdésében is maradjunk ennél a hasonlatnál. A vadásztatás is „személyes” szolgálat, illetve szolgáltatás, és mint ilyen, úgynevezett „borravalós” munkakör. Az eredményes vadászat végén (többnyire a teríték megbontását követően) átadott kisebb-nagyobb összeg minden kétséget kizáróan jövedelem-kiegészítést jelent a megjutalmazott személy számára, ugyanakkor több is annál, mert a siker, az élmény, a trófea megszerzése feletti öröm jelképes megosztása. A kiérdemelt és jó szívvel adott borravaló által a köszönetünket és nagyrabecsülésünket juttatjuk kifejezésre.
A borravaló összege, természetesen, nagy és kényes kérdés. A túl kicsi és a túl nagy borravaló is helytelen. A túl alacsony összeg sértő, lekezelő, de tulajdonképpen a túl nagy is az, hisz az már nem a tényleges teljesítményről, nem a másik ember megbecsüléséről, hanem az adományozó tüntetően nagyvonalú „kegyességéről” szól.
Recept nincs, szempontok azonban vannak. Az elejtett vad minősége (mennyisége), a vadászat időtartama, a vadászat és az elejtés körülményei, no és persze a kísérő által hozzáadott emberi, vadásztársi többlet együttesen alakíthatja a borravaló összegének nagyságát. Az átadás körülményei se mellékesek. Az elismerő kézfogás, a hálát kifejező baráti ölelés fesztelenné teheti az átadás-átvétel (sokszor sutára sikeredő) aktusát.
Túlzásként hangzik, de lényegét tekintve igaz: a világ ma már egy nagy falu. Olyan távoli országokba is eljutunk, melyekről néhány évtizeddel ezelőtt még álmodni se mertünk, s olyan messzi vidékekről és érkeznek hozzánk vendégek, melyekről korábban talán még nem is hallottunk. A nemzetközi vadászturizmus a turizmus dinamikusan fejlődő ágazata, melynek, természetesen, komoly etikai vonatkozásai is vannak.
A külföldi tartózkodás, a külföldi vadászat gondos előkészületeket, illetve felkészülést igényel. A vadászat körülményeinek (helyszín, vadászati mód, vadászható vadfajok, árak és járulékos költségek, vadászati törvények és szokások) előzetes megismerése mellett az adott országgal (terület, lakosság, földrajti és meteorológiai viszonyok, gazdaság, vallások, stb) kapcsolatban is tájékozódni kell. Az Európán kívüli országok esetében különösen fontos a közvetlen emberi (perszonális) kapcsolatokkal összefüggő szokások előzetes megismerése. Van ahol a találkozás, avagy a siker felett érzett örömet összeölelkezéssel fejezik ki (például Oroszországban), s van ahol visszatetszést, elhárító mozdulatokat vált ki az ilyen mérvű testi közelség. (Mongóliában ezt is megtapasztaltam.) A hölgyekkel szembeni viselkedés pedig különös megfontoltságot követel. Az iszlám országokban például már az is botrányt, okozhat, ha hosszasabban nézünk egy nőt. De az európai kultúrához oly közel álló USA-ban se árt az óvatosság. A Közép-Európában oly magától értetődő, a legmélyebb tiszteletet kifejező kézcsók az emancipált amerikai hölgyeket kényelmetlenül érinti, zavarba hozhatja…
A vendég általában mindenütt, az ázsiai és az arab országokban azonban különösen kitüntetett személy. A vendégszeretet megköszönésének, hálánk kinyilvánításának a helyi szokások tiszteletben tartása, elfogadása, az azokhoz való örömteli alkalmazkodás a leghatásosabb módja.
Az etikett (azaz viselkedésünk) erkölcsünk része, az erkölcs pedig – mint tudjuk –, viszonyrendszer, mely ez esetben az adott országhoz, kultúrához, illetve a velünk kapcsolatba kerülő személyekhez való viszonyunkat fejezi ki. Minden utazás, minden ország, minden konkrét helyszín és kapcsolat más, az alábbi etikai alapelvek betartása azonban többnyire mindenütt megalapozza a személyünkkel kapcsolatos bizalmat, szimpátiát.
. Minden ember maximális tiszteletet érdemel, nemzetiségre, bőrszínre, vallásra, kultúrára, társadalmi és vagyoni helyzetre való különbségtétel nélkül. Bármely országban is járunk, az ottani törvények maradéktalan betartása, a helyi szokások és hagyományok elfogadása mellett saját kultúránk és erkölcsi normáink szerint éljünk és viselkedjünk.
A vadászattal kapcsolatos megállapodásban (szerződésben) foglaltak maradéktalan teljesítését várjuk el, ugyanakkor azokat magunkra nézve is tekintsük kötelező érvényűnek. Ne tegyünk korrupciós ajánlatot, az ilyen jellegű „felajánlásokat” tekintélyünk és becsületünk megóvása (és a későbbi komplikációk megelőzése) érdekében határozottan utasítsuk el. És ami akár „életmentő” is lehet: az esetleges helyi (vallási, nemzetiségi, politikai) konfliktusokban soha se foglaljunk állást.
Mindezekkel együtt és mindezeken túl etikai alapvetés, hogy aki külföldiekkel kerül kapcsolatba, illetve külföldön tartózkodik, a hazáját képviseli. A magyar–külföldi relációban mindenki „diplomata”, tehát felelős hazája tekintélyéért. Bármit tesz, és bármit mond külföldön vagy külföldiek előtt az ember, azt a „magyarok” megnyilvánulásaként értékelik. A hazai társadalmi-politikai viszonyokkal, vagy éppen a magyarországi vadászati szabályozással, illetve gyakorlattal kapcsolatos gondok kibeszélése, a folyamatos panaszkodás nemcsak hazánk és az adott vadásztársaság (vadászatra jogosult) tekintélyét rombolja, de a vendég, illetve vendéglátó közérzetét, hangulatát is. Aki hozzánk jön, jól akarja magát érezni, mint ahogy mi is azért utazunk külföldre, hogy megéljük és élvezzük a gondtalanságot és azt a tiszteletet és a megbecsülést, amely nemzetünknek és személyünknek kijár..

Beszélgetések a vadászetikáról (10)
A jellem nagyítója…

„Nem az a fontos, hogy hol vadászik az ember, hanem hogy kikkel” – írta Csathó Kálmán (1881–1964) a Nimród 1940. június 20-i számában, levonva a végső következtetést vadásztársaival kapcsolatos csalódásaiból. Nyilván hasonló élmények nyomán sóhajtott fel néhány évvel korábban Sólyom is (Nimród, 1935. szept. 10), miszerint „Milyen szép volna a vadászat, ha a résztvevők mindegyike azon volna, hogy a másik jól mulasson!” . És ezeket a szomorkás feltárulkozásokat olvasva minden bizonnyal saját, kellemetlen tapasztalataink is felszínre törnek emlékezetünk mélyéről. Mert vadászéletünk, vadászélményeink milyensége jelentős mértékben a környezetünk, a barátaink, a vadásztársaink által meghatározott.
A vadászat ősidők óta közösségi tevékenység, napjainkban is az, még akkor is, ha viszonylag jelentős az úgynevezett „egyéni” (tehát vadásztársaságon kívüli) vadászok száma. A vadászatra jogosultaknak (vadászterületet bérlő, kezelő szervezeteknek) ma már több formája van (vadásztársaság, korlátolt felelősségű társaság, földtulajdonosi közösség, részvénytársaság), a legtöbb vadászt tömörítő és a vadgazdálkodás szempontjából is meghatározó formáció azonban továbbra is az egyesületi alapon működő vadásztársaság.
A vadásztársaság érdek-, élmény- és érzelmi közösség. Illetve annak kell/kellene lennie. A magyarországi civil szerveződések az 1867-es, osztrák–magyar kiegyezést követően kaptak lendületet, s a vadásztársulatok (az önkéntes tűzoltó egyletek mellett) az „úttörők” között voltak. A vadásztársasági forma tehát értékes történelmi örökségünk, mely szakmai, vadgazdálkodási teendői ellátása mellett fontos nevelési szerepet is betöltött. A vadászat gyakorlati és etikai ismereteit és elvárásait többnyire a vadásztársulaton belül, egymástól tanulták el elődeink. És bizonyos értelemben ez ma is így van. A vadásztársaságot akár egy kis kohóhoz is hasonlíthatjuk, melyben melegszik, fortyog, s jó esetben nemes egységgé szervesül a sokfelől érkező, sokféle érdek által vezérelt, sokszínű „emberanyag”.
De ez sohasem ment feszültségek, konfliktusok nélkül. Sólyom fentebb már idézett, Egy kis etika című írásába gyakran beleolvasok, mert minden észrevétele, minden szava ma is aktuális. ”Gyakran akadnak tagok, akikre ráfér a gáncs, és ha valaki megokoltan bírálja társának helytelen viselkedését, csak a legelemibb jogával él, de aki minden alapos ok nélkül sugdolódzik, gyanúsítgat, az csak azt bizonyítja, hogy ő maga képes volna olyan dolgok elkövetésére, amelyekkel mást gyanúsít ártatlanul”. Cikkének záró gondolata és végkövetkeztetése is sokunk tapasztalata. „Csodálatos, hogy a vadász, kinek különben érző szívet adott Isten, mennyire tudja gyűlölni embertársát, ha netalán annak is puska van a kezében. Nincs is ennek más magyarázata, mint az önzés.” A vadászat ösztöntevékenység, így aztán ha leveti az ember a „civil” ruháját és zöldbe öltözik, gyakran kulturális és erkölcsi milyensége is megváltozik…
A vadásztársasági forma létjogosultságát manapság sokan vitatják. A változó világ kikényszeríthet változásokat, de éppen a változó világ – a pénz- és érdekközpontúság, a sikerorientáltság, az emberi kapcsolatok fellazulása, az egyéni érdekek előtérbe kerülése és az érzelmi elszegényedés –, teszi elemi érdekünkké, mintegy a negatív változások ellenszereként, meglévő közösségeink védelmét és újak létrehozását.
Mert mi a közösség? Emberek önkéntesen létrejövő kisebb-nagyobb csoportja, melyet a közös érdekek, célok és értékek hoznak létre, s amelyek keretei között szabadnak és fontosnak érezheti magát minden tag. A közösség eredményességének és fennmaradásának biztosítéka a demokratizmus, a tagi aktivitás, az egymás iránti tolerancia és a hűség.
A közösség tehát több mint a pillanatnyi érdekek alapján egymás mellé sodródott emberek csoportja. Ilyenek is vannak, céljaik tisztességesek is lehetnek, gondoljunk például a az erdőbirtokosságokra, értékesítési társulásokra, avagy a természeti katasztrófák érdekeik védelmében összefogó károsultjaira. Vagy a galerikra. Vannak, működnek, de nem közösségek. A közös érdekek csak közös ideálokkal és értékekkel kiegészülve hozhatnak létre közösségeket. A közösségi ember tetteit tehát a ráció (az érdek és értelem) mellett nemes érzelmek is irányítják. Sólyom írja azt is, hogy „mindig vannak kérges szívű emberek, akik csak gyűlölni tudnak mindent, amit nem lehet pénzre váltani.” Nos, közösségi ember abból válhat, aki nem ilyen!
A vadászközösségeket illetően kétirányú folyamat zajlik. Bizonyos területeken, például a kényszerközösségeknek is tekinthető területes vadásztársaságok jelentős részében, nő a feszültség, gyakoriak a belső konfliktusok okozta ”szétválások”. Vadgazdálkodási szempontból ez többnyire káros. Ám pozitív hozadéka is lehet, amennyiben a „nagy masszából” kiválva olyan társaságok jönnek létre, melynek tagjai értékrendjüket, jellemüket és mentalitásukat tekintve többé-kevésbé hasonlatosak egymáshoz, tehát jobban megférnek egymással.
Mint mindennek, a szervezetekhez való csatlakozásnak is van etikája. Egyszerű, de szigorú a tagsági viszony kezdeményezésével, vállalásával kapcsolatos erkölcsi elvárás, mert csak két dolgot ír elő. 1. Mielőtt a felvételedet kéred, ismerd meg az adott közösség (egyesület, társaság, csoport, klub) jellegét, céljait, működési elveit (és ezzel együtt, természetesen a „lelkiségét” is). 2. És ha a megismerést követően azok vállalása mellett döntöttél, akkor óvd, segítsd és fejleszd is azt, jó szívvel végzett közösségi munkával, szükség esetén áldozatokat is vállalva.
Az ember alapvetően közösségi lény. Szükségünk van társakra, a valahová-tartozás élményére. Igényünk van a meghallgatásra, cselekvési térre, megbecsülésre, szeretetre. Személyiségünk fejlődéséhez, képességeink kibontakoztatásához társakra van szükségünk. Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalapítójának lényeget megragadó, tömör megfogalmazása szerint ugyanis: „…a továbblépés lehetősége, az ember lehetősége a másik emberben van”. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy miközben bizonyos (többnyire régebbi, „felülről” szervezett) szervezetek elhalnak, vagy agonizálnak, az önkéntesség és öntevékenység elve alapján új közösségek (egyesületek, klubok) sokasága alakul.
A vadászati közösségek palettája is egyre sokszínűbb. Talán nincs is megye vagy város, ahol ne jött volna létre (vagy ne született volna újjá) a közelmúlt években, „civil” alapon, közös munkafeladatok, eszmék vagy szenvedélyek mentén elhivatott vadászok valamilyen csoportosulása. Néhány példa erre a sokszínűségre. Vadászklubok alakultak, köztük a példamutatóan aktív és összetartó Világjáró Vadászok Klubja (információs céllal, találkozási lehetőségként), szalonkaklubok (emlékőrző és a reményt ébren tartó jelleggel), vadászkürtös egyesületek, a vadászathoz, természetábrázoláshoz kötődő művészeti alkotói körök, vadászkutyás közösségek, emlék- és hagyatékőrző egyesületek (mint például a dombóvári Fekete István és a mosonmagyaróvári „Sólyom” egyesület). Országos hatáskörű „civil” szervezetek is létrejöttek. A Vadászati Kulturális Egyesület, a Diana Vadászhölgy Klub, a Safari Club International magyarországi szervezete ma már a vadászati közélet megkerülhetetlen tényezői.
Egyedül nem megy. Aligha akad ember, aki vitatja ezt az axiómát, az egyetértés és az együttműködés gyakran mégis törékenynek bizonyul. Az egyesülés – szervezetek létrehozása és az azokban való önkéntes szerepvállalás –, demokratikus alapjog. De mint tudjuk, kötelezettségek is társulnak minden joghoz. A közösségek életében való részvétel, a közösségi szerepvállalás ősidők óta és minden kultúrában szabályokhoz kötött. Ezek a szabályok – akár nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szóbeli elvárások, akár írott formában létező működési szabályzatok, becsületkódexek –, alapelvként az adott szervezettel való öntudatos és büszke azonosulást várják el. És ezzel együtt a tagtársak, a közösség tagjainak a megbecsülését. A közösségek kötőanyaga az egymás iránt érzett tisztelet és szolidaritás. Vonzerejük a tagok emberi és szakmai kibontakozását segítő demokratizmus, működési energiájuk pedig a tagi aktivitás.
Gyakran kérdezik tőlem vadásztársaim, hogy konkrétan mitől, hogyan működik, működhet jól egy vadásztársaság, vadászati közösség? Az eddig felemlített alapelvek szem előtt tartása, illetve érvényre jutása esetén nem nehéz erre a kérdésre válaszolni. Ott jó a hangulat és eredményes a munka
1 .ahol a közösség élén olyan, emberileg, etikailag és szakmailag is alkalmas vezetők állnak, akik nem várnak el és nem is fogadnak el előnyöket tisztségükből kifolyólag, mert azt szolgálatként élik meg,
2. ahol tagság aktív és felelősségteljes részvétellel, javaslattétellel és szükség esetén a megfelelő közösségi fórumon(!) elhangzó javító szándékú kritikával segíti a valóban közérdeket szolgáló döntések meghozatalát,
3. ahol a többségi akarattal hozott határozatokat azok is elfogadják, és megvalósulásukat azok is segítik, akik a döntés-előkészítési folyamat során más álláspontot képviseltek, más javaslattal éltek,
4. ahol a többség határozottan gátat szab a klikkesedésnek, megakadályozva, hogy egy vagy több „nagyhangú”, összeférhetetlen, valós vagy vélt sérelmektől vezérelt személy körül
ellenérdekelt csoportosulás jöjjön létre,
5. ahol a kisebb-nagyobb etikai és egyéb szabálytalanságok, vétségek szóvá tételére, bírálatára a nyíltan, „szemtől-szemben” kerül sor, és végül, de nem utolsó sorban
6. ahol nem uralkodik el az irigység, a kapzsiság és a telhetetlenség, tehát ahol a vadásztársak egymás sikerének is tudnak örülni.

A vadászat, mely az ösztönök által vezérelt ősi tevékenység, olyan, mint egy nagyító: jó és rossz tulajdonságainkat egyaránt felerősíti. Nemes szenvedélyünket űzve tehát sohase felejtsük el, hogy a vadászat nemcsak élményforrás, de a jellem nagyítója is…

Békés Sándor