A magasles csendjében

Kedvenc lesemen ülök, Zók község egykori szőlőhegyén, a Várhegynek nevezett domb párhektáros fennsíkján, szemben a lemenő Nappal, mely bíborvörös fényben ereszkedik alá, olyan érzetet keltve, mintha éppen most lobbantotta volna lángra az erdőt, melynek fái között félig már elmerült. A les a szálerdővel szemben áll, átjárhatatlan tüskés-bokros sűrűséggel körülvéve. Az ösvényen, mely hozzá vezet, kiégett a fű, két oldalán elszáradtak a dudvák. A feketeszeder termése is aszott, élvezhetetlen. Az évtized legforróbb, legszárazabb nyarának, legmelegebb hete van mögöttünk.
Nyolc évvel ezelőtt állítottuk fel ezt a remek, minőségi keményfából készült lest. Egy vadásztársam ajándékozott meg vele, aki akkoriban sikeres építési vállalkozó volt, mostanság pedig („vénfejjel”) vendégmunkás Németországban. Tönkre ment, mint kisvállalkozó társai közül annyian. Szinte minden alkalommal gondolok rá (lám, a válság sújtotta való világ az erdőben is utolér), miközben mászni kezdek a létrán. „Les építésére már nem lesz gondod, ez életed végéig kitart” – mondta, amikor elkészültünk a munkával, és a pompás építmény immár a bokrok fölé magasodva állt. Nos, most ennek a lesnek a tágas kosarában ülök, és alighanem valamiféle fanyar mosoly ül az arcomon, mert hogy éppen erre a „prognózisra” gondolok, miután pár perccel ezelőtt leszakadt alattam a létra egyik foka…
Megkezdődött a visszaszámlálás? A múló idő immár a lest is kikezdi, mint ahogy kikezdett engem is. Ha fészkelődöm egy kicsit a „hosszú, méla csendben”, újabban halkan már nyikkan is, mint én, ha rosszul mozdulok, és szúró fájdalom nyilall a derekamba. Kezdünk hasonlítani egymásra. Gyerekkoromban, Bácsalmáson, a Jókai-telep poros utcáit járva a házakról állapítottam meg először, hogy hasonlítanak a tulajdonosukra. Aztán a kutyákat figyelve véltem úgy, hogy gazdáik vonásait mintázzák. Ezt egyébként ma is így gondolom, sőt tudományos vizsgálatok is megerősítették. A kutya viselkedése, jelleme gazdája viselkedéséhez, jelleméhez idomul, és ez a hasonlóság előbb-utóbb az arcukra is kiül.
Számomra több ez a les, mint egy vadászati létesítmény. Mint ahogy számos más eszközömmel, holmimmal is így vagyok. Különös kapcsolatban állunk tárgyainkkal, dolgainkkal. Már amennyiben kapcsolatba lépünk velük, közel engedjük magunkhoz őket. Újabban, persze, ez már nem divat. Vedd, használd (élvezd), dobd el – ez az új marketing jelszó, mely egyre nagyobb tömegek mindennapi gyakorlata által köszön vissza ránk nap, mint nap. A gyártók se gyártanak már „életre szóló” termékeket. Réginek lenni szégyen, mint ahogy hovatovább öregnek is… Nagyapámnak volt egy szalonnázó kése, melyet az édesapjától örökölt, s amelyet többnyire csak akkor vett elő, ha – vasutas lévén –, hosszabb utazás előtt állt. De fűrésze, fejszéje, ásója is vele együtt öregedett. Társak voltak, kötődtek egymáshoz.
A kötődés láthatatlan, erős, sokszálú érzelmi kapcsolatot jelent, melyet a megbecsülés, a szeretet, a ragaszkodás és a féltés jellemez. Az ember kötődése, természetesen, sokirányú, már amennyiben nem érzelmi analfabéta az illető. Legfontosabb kötődéseink szüleinkhez, családtagjainkhoz fűznek bennünket. A kötődés intenzitását és egyéniségünk egészére gyakorolt hatását életre szóló anya-élményünk mellett és után először többnyire a szerelem elemi erejű élménye által tapasztaljuk meg. De szerencsés esetben a házunkhoz, otthonunkhoz, településünkhöz, falunkhoz, városunkhoz is sok szállal kötődünk, mint ahogy ahhoz a tájhoz is, ahol születtünk, ahol gyermekkori élményeinket megéltük.
Hazaszeretetünk alapjait is itt kell valahol keresnünk, nevezetesen a családi legendáriumokban, az őseink emlékét őrző elbeszélésekben szüleink példájában és erkölcsi hagyatékában – no és persze gyermekkorunk meghatározó impresszióiban, melyek többsége a példaképek, az adott táj és a tájtól elválaszthatatlan múlt, azaz a történelem által meghatározott. Akárhol is járok az országban és a világban, gyermekkorom színterére, Bácsalmásra gondolok, ha tágas síkságot, az éggel egybeérő pusztaságot látok. Mint ahogy mindannyiszor ifjúságom települése, Dombóvár és a csendesen csordogáló Kapos-pari „gólyavár” jut eszembe, ha várromot pillantok meg, avagy kisebb-nagyobb folyót, mely fűzfákkal tarkított, bokros, ligetes tájban kanyarog.
It’s perfectly healthy to masturbate at any age. j) You should only masturbate if commander viagra http://amerikabulteni.com/2012/05/04/george-clooneyden-obamaya-tarihi-destek/ you want to. This component makes cialis uk amerikabulteni.com it possible for the man to face good blood flow which is essential for the man to face erections that are firm enough. In case of natural products too, please go generic india levitra through the list of ingredients first. A study explores a possible link between the low level of magnesium viagra sans prescription canada and premature ejaculation like issues. A kötődések többnyire úgy születnek és erősödnek meg bennünk, ahogy a gondosan ültetett, avagy éppen a szél sodorta magból kikel és felnő egy évelő virág. A kötődés táptalaja az élmény, mely lényegét tekintve nem más, mint egy esemény, egy találkozás, egy emberi cselekedet, egy teljesítmény, avagy egy szép pillanat, egy rácsodálkozás tartós, pozitív, a megismétlődés vágyát is tartalmazó emléke. Ülök kedves magaslesemen, és úgy cikáznak villódzva körülöttem az emlékek, ahogy azt a szentjánosbogarak tették, pár héttel ezelőtt. Most éppen Nagy Dezső barátom jut eszembe, aki ugyan nem volt vadász, ám barátságunkat mégis az őzekhez fűződő érzelmeink alapozták meg. Ezek az érzelmek erősek és szenvedélyesek voltak. Én már-már atyai érzésekkel viseltetek irántuk, ő pedig… Nos, most finoman, kegyelet teljesen próbálok fogalmazni, mert Dezső barátom 2009 nyarán elhunyt. Szóval, meghatározó erejű érzelmeket táplált az őzek iránt, mert hogy hívatlan vendégként folyton-folyvást meglátogatták várhegyi kis birtokát. Zöldpaprika, szőlő, zöldség: nekik egyre ment. Ették, amit értek. Nem, nem mondom, hogy ezért a gondos gazda haragudott volna rájuk, ne adj isten gyűlölte volna őket, már csak azért sem állíthatok ilyesmit, mert ezt ő többször is nyomatékosan tagadta. Esetleg, néha, mérgelődött, felindult volt, neheztelt rájuk, mondta. Én mindezt megértően hallgattam, sőt segítettem is keresni és megtalálni a bonyolult helyzethez legjobban illő megfogalmazásokat, mint ahogy most is ezt teszem. Így aztán azzal nyugtattam, hogy nem érdemes morgolódni, fujakodni, duzzadozni, orrolni rájuk, kedves barátom, appehendálni pedig aztán végképp nem… Egyet is értettük mindebben, legfeljebb az adhatott volna okot a gyanakvásra, hogy bármilyen formában is kerültek szóba az őzek, Dezső zárszava mindig az volt, hogy mindenütt öröm őzet látni, de kiváltképp a bográcsban…
Ülök a lesen, és bizony újabban több régi barát, egyszer volt vendégem tűnik szemem elé a múlt homályából, mint vad a sűrűből. Dr. Végh Endre, a „néporvos”, több kiváló könyv, köztük a „Murphy és a beteg vadász” című „bölcselet-gyűjtemény szerzője, meglehetősen gyakran felkapaszkodik mellém, képletesen szólva. Vadászott nálam, igaz, hazaérkezését követően nem kellett puskát pucolnia. Bölcsessége, fanyar humora elszórakoztat, megnyugtat. Mostanság különösen gyakran jut eszembe az a dogmája, miszerint „Számos vadászati és természetvédelmi kérdésben nem lehet eldönteni, kinek van igaza, de mindig lehet tudni, ki a főnök…”
A magasles magányos csendjében néha olyanokkal is elbeszélgethet az ember, akivel nagyon sok időt szeretett volna eltölteni, de erre valamilyen oknál fogva mégsem került sor. A csontfaragó művész Németh János, aki 57 éves korában, autóbalesetben, 2003-ban hunyt el, ezek egyike. Félszavakból is értettük egymást, ám többre nem is igen jutott időnk. Összefutottunk, véleményt cseréltünk, megerősítettük egymást valamilyen aktuális, fontosnak vélt kérdésben, s aztán már rohantunk is tovább, „majd legközelebb, nyugodtan, időkorlátok nélkül…”, mondván. Én voltam nála, ő készült hozzám. Megragadta a fantáziáját a Várhegy, ahol 6000 évvel egy falu állt, bronzöntödével, mai iparművészeket megszégyenítő tehetségű fazekasokkal. A föld mélyéből, nem messze attól a helytől, ahol most a magaslesem áll, ma is sorra-rendre előkerülnek régi cserepek, edénymaradványok, melyeknek nemcsak a külső felszínét, a belsejét is fehér, mészbetétes mintázat díszíti. A sors különös fintora, hogy halálhíre is a Várhegyen ért utol…
Már végleg alámerült a Nap, az előbb még „lángoló” erdő vörös parazsa azonban még izzik az ég alján. Fácánkakas kakatol, fürj pittypalattyol. Vajon honnan és hogyan kerül ide, viszonylag távolra a mezőgazdasági területtől, a tarlóktól? Perceken belül besötétedik, minden rendű és rangú énekesmadár hangot hallat hát. Szép nap volt, de kit tudja, mit hoz a holnap..? Örömóda és segélykérés szól egyazon torokból. Dél felé, a Sumonyi tavak irányába szállva két szürke gém húz el felettem, ugyancsak hangoskodva. Brehm azt írja róluk, hogy félénkségben és gyávaságban minden fajtestvérüket felülmúlják. Együtt érző aggodalommal nézek hát utánuk, mert egyáltalán nem tűnik ésszerűnek, hogy sötétedés után próbálnak új szálláshelyre lelni. Őz riaszt, méghozzá nem is egy. Az egyik távol, az erdő mélyén, a másik viszonylag közel hozzám, a bokrok szövevényében. Megdobban a szívem, hisz riasztásuknak mindig oka van. Könnyen lehet, hogy én éppen azt várom, amiről ők félnek…

Békés Sándor

Magasles