Késő éjszaka van, könyvekkel, trófeákkal és emlékekkel teli manzárd-szobámban ülök, egyedül, rosszkedvűen, búbánatos hangulatban. Délben egy kedves ismerősömet temettük. Tanár volt, filozófus, doktori címmel. Doktori disszertációját a művészet és realizmus tárgykörében írta. Hivatásos, fizetett búcsúztató ismertette az életútját, méltatta az érdemeit. Ez már önmagában is szomorú. Ám én árván maradt könyveire gondoltam, igényes gyűjteményére. Aki szerette őket nincs többé. Volt, nincs. És bizony, ezáltal, hirtelen minden értéke elvesztette az értékét.
Csillagtalan, sötét az éjszaka. Ráadásul újra meg újra megerősödik a szél, meg-megrázva az ablakomat. Gondolkodó székemben ülök, fejem felett trófeák, szemben velem a padlótól a mennyezetig érő könyvespolc. Vajon mi lesz a könyveim, trófeáim sorsa..? Fiaimnak szép, viszonylag tágas otthon van, de az én hagyatékomnak nem látom, nem találom bennük a helyét. Nehéz is lesz megtalálniuk, ha arra kerül sor, és ha egyáltalán keresik majd, mert , bizony, a személyes tárgyak többsége mit sem ér a tulajdonos személye nélkül.
Sok érdekes és értékes gyűjteményt láttam már darabjaira hullani, semmivé lenni. Aligha tudok szomorúbb látványt elképzelni, mint egy vevőre váró derék agancsot a vásártér ócskás részlegének porában. A szeretett könyvekről, használati és ruházati cikkekről már nem is beszélek.
Hagyatékunk, szerelmetes tárgyaink nem csak az emlékünket őrzik, némán, magukba zárva, de álmainkat, vágyainkat, lényünk lényegét is. Egy kedves, idős barátom a közelmúltban nekem ajándékozta vadászkését. Meglepett a gesztus, szokatlan dolog. Azóta is itt van az öreg, kopott tőr a közelemben, íróasztalom legfelsőbb fiókjában, és eszembe se jut, hogy zsigereljek vele. Ez a kés számomra már nem kés. Ahányszor kézbe veszem, egykori tulajdonosa jut eszembe, és mindaz, ami összekötött minket, amiben hittünk, amiért küzdöttünk, amit közösen megéltünk. És már tudom: ez az ajándékozás, melynek kedvezményezettje voltam, tulajdonképpen nem is nekem szólt, hanem a vadászkésnek, illetve általa saját magának, merthogy kedves, jó helyre kerülő, megbecsült tárgyaink által bizonyos értelemben mi magunk élünk tovább.
Elemi erejű életösztönünk mélyén sajátos összetevőként bújik meg az a vágyunk, hogy valami fennmaradjon és valamiképpen folytatódjék abból, ami oly fontos volt nekünk. Minden hagyaték – és természetesen most már nem csupán a családi, a személyes vagyon- és emléktárgyakról van szó –, méltó örökösért kiált. A vállalatok, intézmények, szervezetek, egyesületek, köztük a vadásztársaságok, a vadászat szellemi, erkölcsi és tárgyi hagyatéka – és egyben a jövője -, is az örökösökön múlik. Mint ahogy végső soron a haza sorsa is.
Örököseink az utódaink.
Az egymást követő nemzedékek úgy adják „kézről-kézre” hagyatékukat, mint a váltófutók a stafétabotot. Így megy ez, ősidők óta. De hol a hagyatékkal van baj, hol azokkal, akik megöröklik, átveszik azt. De ha rendben is megy minden, ha méltó kézből méltó kézbe kerül a hagyaték, akkor is feszültségekkel terhes és meglehetősen szomorkás ez a sajátságos „átadás-átvételi” aktus. Különösképpen az egyes emberek szintjén.
Tegnap, viszonylag hosszú, betegég miatti kihagyás után, ismét tettem egy kis sétát a vadászterületemen, mielőtt felültem volna kedves, várhegyi magaslesemre. Sétáltam a Pécsi-víz partján, a Berek szélén, bekukkantottam a Hideg-völgybe. Az utóbbi helyen, ahol egykor a lesem állt, most egy ifjúsági tábor meglehetősen elhagyatott létesítményei szomorkodnak. De én nemcsak ezt láttam. Láttam az öreg tölgyet, mely védőn a lesem fölé magasodott (mely már régóta ugyancsak emlék), sőt, azt a fiatal gímbikát is láttam, aki több alkalommal is megközelítette és körbejárta a lesemet, miután kijött az erdőből. Mint aki ismerkedni akar. Mindez nagyon régen volt, ám mégis eleven valóságként él bennem.
Sajátos hangulatba ringatják az embert az emlékek. Wass Albert Hagyaték című írásának egy nagyon igaz gondolta jutott az eszembe, miszerint, akik utánunk jönnek, már nem azt látják, amit mi láttunk. Most, amikor ezeket a sorokat írom, ismét ez jut eszembe, így hát elő is keresem, és ide is írom ezt az idézetet.
„ Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok a magam szemével, a magam hangulatán keresztül szűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyannak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.”
Bizony így van, mindig is így volt és mindig is így lesz. Annyi világ van, ahányan vagyunk. Mint ahogy minden művészeti alkotásnak – könyvnek, szobornak, festménynek, zeneműnek –, annyi mondanivalója, hangulata és hatása van, ahányan olvassák, nézik, hallgatják. Szóval, nem jól tesszük, ha azt reméljük, azt várjuk el, hogy az utánunk jövők, az utódaink, az örököseink éppen olyannak lássák és szeressék a világot, amilyenek mi láttuk és mi szerettük.
There was no extensor lag difference between splints at 12-week follow-up and increased extensor lag was noted with all three viagra price splints after discontinuation at 6 weeks of time. Women over the age of 35 will experience an increased risk of miscarriage and the chances cheap cialis of having a healthy baby decrease with each passing year. In addition to improving erectile function, the analysis showed that treatment with cheap tadalafil no prescription sildenafil also improves the orgasm and satisfaction of sexual intercourse. What exactly is Atrophic Vaginitis : Atrophic Vaginitis is likewise cute-n-tiny.com pill viagra referred to as vaginal wither up. De! Vannak értékek, erkölcsi normák melyeket a jövőben sem hagyhat figyelmen kívül a változó világ, ha élhető akar maradni. A vadászat vonatkozásában ilyen a természet feltétel nélküli tisztelete és szeretete, az állatok méltóságának elve, az esélyadás és a mérsékletesség elve, illetve az egymás megbecsülésén, a tolerancia és az együttműködés eszméjén alapuló jó emberi kapcsolatok igénylése.
Minden embernek lehet, legyen is saját világa, de senki se gondolja úgy, hogy övé a világ.
Mert mostanság mintha sokan gondolnák így. Hirtelen sokan lettünk és nagyon is sokfélék.
Pécsi vadásztársaságunk elnöke egy már régen elhunyt, népszerű, idős vadásztársunk unokájaként kezdett velünk járni a fácánvadászataink alkalmával. Aztán ő is tag lett, ott álltam mellette amikor nagyapja felavatta az első kakasa, majd nyula elejtése alkalmából. Egy másik tagtársunk, sikeres és tekintélyes orvos, közösségünk meghatározó személyisége, ugyancsak kiskamasz kora óta taposta velünk hétről-hétre szintén orvos édesapja mellett a sarat. Nem várható el, hogy minden vadász pályája így induljon, de az elődök, az előzmények iránti érdeklődés és tisztelet talán igen.
A jövő kovásza a múlt. Az érdekek csoportosulásokat hoznak létre, a nemzedékeken átívelő közös eszmék, erkölcsi alapvetések pedig az élő hagyományok által közösségeket. Aki még nem tudja, előbb-utóbb majd megtapasztalja, mi a különbség csoport, csoportosulás és közösség között.
A Vadászati Kulturális Egyesület a közelmúltba egy szerény kivitelű, ám tartalmát tekintve nagyon is fontos és aktuális kiadványt bocsátott útjára Őseink öröksége a vadászatban – Vadászhagyományok, vadászetika címmel. Vékonyka füzet, tehát tartalma nem maga a hagyaték, inkább csak annak leltára, ám mégis, így is, meggyőzően bizonyítja, hogy a vadászat valóban több, mint vadűzés. A vadászat nem célba lövés, nem az ártatlan vad gyilkolászása, nem rekordhajhászás. A vadászt nem az eredményessége, nem a falakon összezsúfolt trófeák mérete, pontszám minősíti.
A régi és az új vadászok, az elődök és az utódok, a hagyaték és az örökösök problematikája nem új keletű. A VKE kis füzete néhány cikket is közöl a két világháború közötti időszak Nimródjából, köztük Sólyom (Láng Rudolf) Öreg vadászok – kezdő vadászok című írását. Ebben írja, örökérvényű figyelmeztetésként, hogy „a vadászt nem a puskája teszi vérbeli vadásszá, hanem a lelke.”
Nem jön szememre az álom. Trófeáimról történetek, a történtekről emberek, az emberekről nézetek, megnyilvánulások, életutak jutnak eszembe. Trófeáinkban, tárgyainkban, mint cseppben a tenger, ott szorong a múlt, hogy azt ne mondjam, a történelem.
A vadászat és a méltó vadászélet titka, lényege és varázsa atavisztikus jellegében rejlik. Az igazvadászok személyiségében és cselekedeteiben ugyanis közeli és távoli ősök végtelen sorának ösztöne, szenvedélye, vágya és képessége, tudása, hagyomány- és szokásrendje, valamint erkölcse él tovább., sajátos, kollektív hagyatékként.
Békés Sándor